Régóta vitatott téma, hogy szabad-e a művészet hátterében a költők, írók, festők, zeneszerzők magánéletét vizsgálni, vagy el kell őket különíteni a művészetüktől. Vajon megértenénk-e őket akkor is, ha csak a szobrot, a költeményt vagy a festményt vizsgáljuk, és nem tudunk semmit keletkezésének körülményéről vagy alkotója belső vívódásairól, magánéleti kudarcairól, és minden másról, ami segítette vagy gátolta a mű létrejöttét?
A tankönyvekben megszoktuk, hogy gyakran csak száraz adatok vannak, amiket be kellett magolnunk, és már ez ellenszenvessé tette a szerzőt. Az sem segített, ha pontról pontra be kellett biflázni, mire gondolt a költő, milyen érzések kavarogtak benne, no meg milyen hasonlatokat, megszemélyesítéseket vagy versformát választott. Vajon miért kellene nekünk azt gondolnunk, amit ő gondolt? Minden műnek, legyen az próza vagy líra, annyi olvasata van, ahányan kézbe veszik. Az egyik legnagyobb ostobaság kimondani, főleg megtaníttatni, hogy mi van a sorok mögött, hiszen ki láthat más fejébe? Bármely könyvet vagy filmet veszünk elő, mást mond minden egyes embernek, de még nekünk is, attól függően, milyen hangulatban vagyunk, vagy épp hány évesen találkozunk vele. Úgy kellene mindezeket kezelnünk, hogy arra tanítjuk meg a gyerekeket, hogy azért olvassanak, nézzenek művészfilmeket, vagy járjanak múzeumokba és képtárakba, hogy többek legyenek, hogy a lelküket is táplálják. Semmiképp ne figyeljenek arra, hogy másnak mit mond egy óda, egy szonett, hiszen mindenki máshogyan éli meg. Arra kellene rájönnie egy iskolásnak, hogy verset olvasni élmény, hogy bánatunkban segíthet rajtunk, ahogy egy jó regény is, amelyből rájöhetünk, hogy nem vagyunk egyedül a gondjainkkal, bánatunkkal.
Visszatérve a kiinduló kérdéshez. Fontos-e, hogy ismerjük az írott szöveg szerzőjének életét? Pár évtizeddel ezelőtt szentként tiszteltük Móricz Zsigmondot, Mórát, József Attilát, ahogy manapság Petőfit is előrántottuk az irodalom hónalja alól. A válasz egyértelműen igen. Nem azért, mert pletyka szinten tudjuk, hogy Szabó Lőrinc átpasszolta menyasszonyát Babitsnak, vagy, hogy Klimtnek nagyjából tizenhat gyereke volt, pedig meg se nősült, és Ady szeretője lett később Karinthy Frigyes felesége. Itt nem a bulvárról, a szaftos pletykákról van szó, hanem arról, hogy tisztában legyünk azzal, hogy Radnóti a szeretőjéhez írta az egyik legszebb versét, a Két karodbant, és a már említett Szabó Lőrinc öngyilkosságra biztatta szeretőjét, aki meg is teszi később.
Ha nézzük Klimt képeit, és látjuk múzsáit, vajon eszünkbe jut-e, hogy egy olyan ember festette a Csókot, akinek gyereket szült 14 éves modellje, és megtette ezt 15 és 16 évesen is? Ettől függetlenül Klimt csodálatos festő, ám emberként elgondolkodtató, hogy mennyire volt tisztességes. Sokan úgy vélik, ehhez semmi köze a világnak. Ám, ha arra gondolunk, hogy élt valaha egy közepes festő, akit sok visszautasítás és megaláztatás ért, ezért később gyűlölt mindenkit, öngyilkosságba hajszolt egy fiatal lányt, mert nem tudta szeretni, de emellett egy birodalom vezére lett, aminek következményeként lángba borult a világ, megdöbbenünk. Vajon érdemes-e azon töprengenünk, hogy megtörtént volna-e ez, ha valaki felkarolja, támogatja és nem küldi el azzal, hogy sose lesz belőle híres ember? Talán nem, nem lehet már megmondani. Az is tagadhatatlan, hogy nem értenénk meg József Attila Nagyon fáj című versét, ha nem tudnánk, hányszor megverték kiskorában Öcsödön, a nevelőszülőknél.
A művészek csodálatos emberek, de nem istenek. A földön járnak, szeretnek, hazudnak, csalnak, és egy rakás olyan tulajdonsággal rendelkeznek, amelyekkel minden egyszerű halandó. Viszont képesek olyasmiket vászonra vagy papírra vetni, olyan dallamokat hallani és kitalálni, amelyek erős érzelmeket keltenek bennünk, mindegy, hogy ők mit tesznek vagy tettek a magánéletükben. Ezért nem baj, ha Molnár Ferenc verte a feleségeit vagy Ady hullarészegre itta magát naponta. Nem baj az sem, hogy kinek hány szeretője, felesége vagy eltitkolt gyereke volt, mert amit adott a világnak, az több nála, a hétköznapjainál. Ezért nem kell pátosszal a hangunkban tiltakozni, hogy jaj, ez bulvár meg hasonló. Az alkotó ember is ember, és olykor többet enged meg magának, mint mi, földi halandók, de amit maga után hagy, azt csodáljuk és szeretjük, ami nem utolsó szempont. Azzal, amit alkot, elbűvöli az ember lelkét, mégse árt beleásnunk magunkat az életébe, hogy megértsük, mi okozta függőségét, alkoholizmusát, vagy skizofréniáját.
Olvasni róluk nem bulvár téma. Többet ad azzal, hogy verseit, novelláit belehelyezhetjük életének bizonyos szakaszába, amelyről a tankönyvek nem beszéltek, mert csak adatokat plántáltak a fejünkbe. Az viszont tényleg nem fontos, hogy mettől meddig és hol járt gimnáziumba, mit evett és ivott, hogyan öltözködött. Ezek lennének a pletykalapok cikkeinek témái manapság, ha még élne köztünk egy Leonardo vagy Monet, aki festett, szeretett és búslakodott, ahogy mindenki más a Földön.
Kép forrása: Pinterest
