„Egy napon felébredtem… és mosolyogtam. Már nem fájt semmi. És egyszerre értettem, hogy nincsen igazi. Sem a földön, sem az égben. Nincs ő sehol, az a bizonyos. Csak emberek vannak, s minden emberben van egy szemernyi az igaziból, s egyikben sincs meg az, amit a másiktól várunk, remélünk. Nincs teljes ember, és nincs az a bizonyos, az az egyetlen, az a csodálatos, boldogító és egyedülvaló. Csak emberek vannak, s egy emberben minden benne van, salak és sugár, minden.”
(Márai Sándor)
Képes vagy elhinni és megérteni, hogy nem te vagy valakinek az Igazi? Nem az akárkivel van baj, hanem azzal, aki neked bejön, akiért odavagy és aki iránt végtelen szerelmet érzel. Ennél fájdalmasabb felismerés kevés van. Nincs olyan ember, aki ne érezné titkon, hogy nem kap vissza annyit, amennyit ad. A láng kihunyása sose látványos, de a parázslást, ha akarjuk, ha nem, megtapasztaljuk. Elsőként tagadjuk, és azt mondjuk, lehetetlen, mert mi mindent megtettünk. Kedvesek és odaadóak voltunk, nem beszélve a figyelemről és a hűségről. Nem voltunk tolakodóak, rámenősek vagy követelőzőek, és pontosan azt adtuk, amiről azt gondoltuk, hogy a másiknak kell. De ebben sose lehet biztos a szerelmes fél. A második felismerés a kétségbeesés és az értetlenség, amely könnyen fordul haragba. Hogy lehet, hogy nem vagyunk elegek? Hogyhogy nem tudtunk jobbak lenni? Ez óriási önmarcangolást eredményezhet, nem beszélve önbizalmunk elvesztéséről.
Harmadik lépés lehet a számonkérés, a dolgok felhánytorgatása és a veszekedés, ami a csalódottságból fakad. És lassan eljutunk a szomorúsághoz is, amely a kapcsolat elgyászolásához vezethet, vagy adunk neki még egy esélyt és még görcsösebben akarunk bizonyítani.
Pedig a dolog egyszerű. Van, akiért bármit megtehetünk, lehetünk viccesek, intelligensek, alkalmazkodhatunk magasfokon, nézhetünk ki modellként, ha nem érzi, amit érezni szeretne. Ezért felesleges hibáztatni bárkit is. A legelején nem kristálytiszta a kép, és gondolhatunk mást, mint a valóság, emellett hazudhatunk is magunknak. Az önbecsapás azonban idővel visszaüt.
Megesik, hogy a másik fél nem tud bennünket szeretni. Ehhez nincs köze annak, hogy milyenek vagyunk. Egyszerűen nem férünk bele abba a keretbe, amelyet ő a szerelemről alkotott magának. Ilyenkor minden igyekezet felesleges, ahogy a görcsösség és a támadás is. A fájdalom azonban jelen van, nem múlik egykönnyen, és nincs ember, aki ne tudná, milyen pokoli, ha visszautasítják.
A szív az a szerv, amelyben nem laknak érzelmek, de mi mégis úgy hisszük, darabokra törik. Bizonyára így is van, és a mindennapok sötétsége nehezen akar tisztulni.
Nem az idő gyógyít, hanem azok a gondolatok, amelyeket képesek vagyunk kizárni a fejünkből. Ha nem rágódunk minden nap ízekre szedve a pillanatokat, ha nem keresünk magyarázatokat, ha nem agyalunk és emlékezünk folyamatosan. Ezt persze nem lehet azonnal megtenni, mert a jó érzések valahogy visszatolakodnak a fejünkbe, a rosszak azonban érdekes módon törlődnek. Pedig jelen voltak. Egy kapcsolat sose felhőtlen, vannak kemény menetek, bántó mondatok és lezáratlan témák. Ezeket nem szívesen raktározza az agyunk. Ha szakításra kerül a sor, kapaszkodhatunk ezekbe is, de nem azért, hogy szennyesre fessük a múltat. Inkább a józanodás miatt.
Valakinek nem mi jelentettük a MINDENT… Előfordul, ahogy másnál mi voltunk így ezzel. Gondoljunk csak bele, számított nekünk az elhagyott szomorúsága? Egy keveset igen, ha volt bennünk elég részvét vagy szánalom, de azon nem változtatott, hogy nem őt akartuk. Most se fog. Lehet, hogy egy-két próbálkozást még megér, pontosabban nem ér meg, de reménykedünk benne. Ezek csak elnyújtották a másik szenvedését, ahogy most a miénkkel történik. Természetes folyamata a szerelemnek, hogy ha két ember nem passzol össze. Ha nem így lenne, akkor nagyon könnyű lenne az élet, hiszen mindenki elsőre megtalálná a párját. Ezzel csak az a baj, hogy feltételezzük, hogy A szereti B-t, B szereti A-t, de ott van C is, aki szintén A-t akarja. Hogy lehetne itt igazságot tenni, ha mi lennénk az égi szerelmi sakk irányítói? Kihez irányítanánk A-t? Vagy melyiküket iktatnánk ki a játékból?
Mit lehet tenni, ha valakinek nem mi vagyunk azok, akiket életük főszereplőinek akarnak? Gyakorlatilag semmit. Szenvedhetünk, kínlódhatunk, kapaszkodhatunk akárhogyan, a NEM az nem változik. Csak mi változhatunk, nyugodhatunk bele, és eldönthetjük, hogy bezárjuk-e a szívünket, vagy kinyitjuk idővel mások iránt. Könnyűnek nem nevezhető folyamat, de mind tudjuk, hogy megéltünk már hasonlókat. Talán nem olyan mélyen, ahogy most hisszük, de átvészeltük, és élünk.
Most se lesz másként, mert az emberi szív erősebb, mint bármi. Ha gondolatainkkal megtámogatjuk, szinte páncélt építünk köré. Csak időközben ne felejtsük lebontani! Van élet bárki után. A miénk. Nem a másé, nem kapkodva egy új szerelemben. A mi perceink, vágyaink a fontosak, hagyjunk nekik egy kis nyugalmat. Hadd pihenjen sokat megélt lelkünk.
Kép forrása: Pinterest
