Úgy érzem, vannak a világban bőven olyanok, akiket telefonmegvonással kellene büntetni! Egy nap, egy hét vagy egy hónap lehetne a bünti…
Nem, szó sincs azokról, akik iskolában, munkában vagy akár szórakozásképpen használják, mert akárhogy vagdalkozunk, méltatlankodunk, a telefon egyszer s mindenkorra az életünk része lett. Igenis léteznek emberek, akik úgy könnyítik meg az életüket, hogy jegyeket vesznek különböző eseményekre, utazásokat szerveznek, olvasnak, tájékozódnak idegen városokban, időjárást néznek vagy épp gyerekeik előmenetelét figyelik.
A telefonnak sok haszna van, már ha tudunk vele élni. Én azokra gondolok, akik az utcán kihangosítva beszélgetnek vagy ami még rosszabb, a járműveken. Vajon mikor ment ki a használatból az a cselekvés, hogy valaki a füléhez emeli a „vajaskenyeret” (mobilt, amit a legtöbb esetben a szája előtt tart), hogy más ne legyen részese aktív csevegésének?
Régen persze ez is más volt. A vezetéket vonszoltuk szobákon át, és igyekeztünk, hogy még véletlenül se halljon bennünket senki. Ugyanez vonatkozott az utcai fülkékre, amelyek már csak távoli világok ereklyéi a mában élők számára. Manapság viszont feldolgozhatatlan tény, hogy végig kell hallgatnunk mindenkit, köztük a hangos, vidám fickót is a buszon, akit nem zavar, hogy hányan vannak körülötte, az sem, hogy ki hallja a hülyeségeit, az meg egyáltalán nem, hogy esetleg ő zavar másokat.
Esküszöm, a mostani beszélgetés a következőképpen hangzott. Nem fordultam hátra, de a hangja után egy harmincas srác lehetett, akiről hamar megtudta az egész busz, hogy gulyáshoz való húst cipel haza, de van nála hagyma, fokhagyma, paradicsom és paprika is. Jöjjön az épületes csevej, amit először húsz percen keresztül majd még tízen át kellett „élveznünk”, hiszen be nem foghattuk a fülünket:
„Persze papikám, gyere csak nyugodtan, épp hazafelé tartok. Tudod, holnap gulyás lesz, kint csinálom bográcsban, papikám, és mindenképpen legyél ott. Hívlak majd reggel, de ne túl korán gyere, mert hát most érek csak haza a munka után papikám, és nem akarok korán kelni, de te csak gyere, mert nincs jobb dolog annál, ha beszélgetünk, mert papikám, ez a világ nem egyszerű. De tényleg gyere, és hívjál, de majd én is hívlak, és jöhettek korán, de tizenegy előtt ne, mert nem akarok felkelni, ti is aludjatok, vasárnap lesz, papikám és olyan gulyást csinálok, amilyet még nem ettetek. Van nálam minden, most viszem a húst, persze, rohasztó meleg van, de csak kibírja hazáig, és holnap összedobom a gulyást, és megtárgyaljuk a dolgokat. Érted, papikám! Mindent, amiről régen beszéltünk, főleg nem az utóbbi időben, és ne, ne hozzatok semmit, csak legyetek ott, mert nagyon fontos, hogy időben gyertek, de mondtam, hogy ne korán. Elég 11-kor. Lehet dél is, istenkirály vagy, az még jobb is. Persze, ha nem akkor jöttök, nem fogok haragudni, de gyertek, mert akkor, ha jöttök, végre együtt leszünk, papikám! Jól van, ha annyira akarsz, telefonálj előtte, de ne ébressz fel, az nem esne jól, csak kapd össze magad és várlak. Megnyalod mind a tíz ujjad, csak gyere, papikám!”
Ezt hangosan, úgy, hogy a buszon utazó holtak is hallják, kiabálta 20 percig. Mértem. Nem mondott semmit, de azt igen zengzetesen tudta ismételni. Amikor végre letette, egy pillanatra az jutott eszembe, hogy talán az apjával ennyire kedves, én meg ideje, hogy magnéziumot szedjek, mert nem bírom már az embereket, de akkor berobbant a második csapás. Felhívott ismét valakit, aki szintén a papikája lehetett, és az járt a fejemben, hogy nem valószínű, hogy két apja van, és mindkettőt meg akarja invitálni világhíres gulyására. A beszélgetés így folytatódott:
„Na, helló papikám! (Hoppá, gondoltam, valamit elfelejtett mondani neki? Talán, hogy ne hívja korán? Á, az lehetetlen!) Megyek ám már haza, és készítem a bográcsot. Átjöhetnél, de ne hozd az asszonyt, ha nem muszáj, és lesz nagy dumaparti, okés? Ne mondd már, hogy nem érsz rá, gyere papikám, olyan jól főzök, hogy nem mész haza éhesen, ebben biztos lehetsz. Hidd el, hozzám képeset a sztárséfek kukták a mucsaröcsögi csehóban. Várlak, ne találd ki, hogy hozod az asszonyt, mert akkor mindig rosszul sül el a dolog. Persze, iszunk is, de az a lényeg, hogy együtt legyünk, mert a banda az banda. Vettem ám húst, most viszem haza, itt rohad a zacskóban. Nem, ne hidd, csak viccelek, de vettem fokhagymát is papikám, és olyan gulyás lesz, hogy bemondják a híradóban. Ugye jönni fogsz, de csak egyedül? Hazudj valamit! Mondd azt, hogy horgászni mész, aztán nem fogsz semmit, csak rázd le az asszonyt! Nem kell mindig a szoknyáján ülnöd. Persze, kedvelem, meg aranyos, de a nők mind fárasztóak, papikám. Jobb, ha egyedül jössz, ugye nem haragszol, hogy ezt mondom? Ne sértődjél meg, majd rájössz idővel, hogy nem kell mindig együtt lenni vele. Jaj, papikám, le is teszem, mert le kell szállnom, és megyek lefeküdni, mert hosszú napom volt. Akkor úgy dél körül told át a képed, papikám és ne hidd, hogy az asszony nélkül nincs élet. Jól van na, tudom, hogy odavagy érte, de hagyd most otthon. Jó?”
Szóval adva volt egy másik meghívott, akiről hamar kiderült, hogy a neje nem kívánatos személy. Mindezeket olyan hangerővel és elánnal közvetítette a fickó, hogy amikor befejezte, hallottam, ahogy a mellettem ülő megkönnyebbülten felsóhajt.
Hogy bennünket, kik a buszt választjuk a kocsi helyett, miért büntet a sors folytonosan ilyen élményekkel, nem tudjuk… De nem ritka és nem is szokatlan már. Viszont tényleg nem ártana, ha valaki megmondaná a hozzá hasonlóknak, hogy a telefonon van egy olyan funkció, ami felhangosítja a beszédet, és ha Amerikát hívta, még akkor se kell ordítania, mert igen messze van, és nem száll el a beszédhang odáig, akárhogyan igyekszik. Egykoron, amikor még a vezetékes volt a divat, a nagymamák valóban érdesen kiabáltak a kagylóba, hátha az ország másik végében könnyebben meghallják a mondandójukat.
Ők azonban öregek és már süketek voltak. De a mai világban, papikám?!
Kép forrása: Pinterest
