Aki Pesten jár és villamosra száll, bizonyosan áthalad a Duna melletti téren, amelyet csak úgy emlegetünk, a Jászai. Számtalan találka helyszíne, mondják az ottlakók. Annak a színésznőnek állít emléket, akinek szenvedése és útkeresése két életre is elegendő lett volna.
17 éves korára átélt mindent, ami összetörhetett egy életet: vizes kötéllel verték, éhezett, szolgált kiskorától kezdve, és lakott olyan pokoli körülmények között is, hogy patkányok megrágták a haját. Ha mindez nem lett volna elég, többször meg is erőszakolták, és mostohája gyűlölete és bántalmazása örök nyomot hagyott lelkében.
Krippel Mária néven született 1850-ben, és német vezetéknevétől foggal-körömmel igyekezett megszabadulni, mert nyomorékot, kriplit jelentett. Egy ideig viszonylag jól éltek, de amikor meghalt az édesanyja, apja új asszonyt hozott a házhoz, aki gyűlölte az első feleség gyerekeit. Az apa ácsként dolgozott éjt-nappallá téve, és a legkisebb dologért is megverte gyerekeit. Dühét még új felesége is szította. Ötévesen a kis Mari elkerült a háztól, és egyetlen vigasza az olvasás lett. Korán ráébredt, hogy a könyvekben talált világ menekülés lehet a valóság elől. Szolgálóként mocskos szalmán aludt, de ha el tudott lopni pár percet, akkor magányában a könyvekhez menekült. Elemi iskolába már Győrbe vitték, de akkor is, ahogy élete majd összes pillanatában dolgozott: gyerekekre vigyázott vagy cipőt tisztított. Egy nemesi családnál cselédkedett, amikor is lassan kiderült, hogy színésznői vér csörgedezik az ereiben:
„Hogyan kezdődött, hogyan ment? Elég az hozzá, hogy az úrigyerekek kitalálták, hogy ha egy képre rámutatnak és azt mondják: »Nézd Mari, ez meghalt«, hát én rögtön egy sirató jelenetet játszom el a kép előtt, tépem a hajam és folyik a könnyem. A többi gyerek is bőg, amíg csak valaki közbe nem szól és egy másik képre nem mutat, hogy »no ne sírj, kis Mari, nézd csak, ez még él«. Erre én rögtön átcsaptam a legnagyobb örömbe, ugráltam, táncoltam és csakhamar velem táncolt és ujjongott az egész gyerekhad. Elektrát játszottam tízéves koromban! És a színháznak ekkor még csak hírét sem hallottam!” – írta később, amikor visszaemlékezett az akkori időkre.
Később Pestre került, majd szolgált Bécsben is.
A königgrätzi csatában markotányosnő volt: a rettenetes körülmények között megtetvesedett, és egy őrmester megerőszakolta: „Ledobott a földre, és olyan iszonyú, éles fájdalmat okozott, hogy ma is hallom a sikoltásom abban a borzasztó éjszakában. Befogta a számat és dühösen csitított. – Ez volt az én nászéjszakám.”
A csata szörnyűségeiből végül 300 forinttal került ki, és elhatározta, hogy valódi színésznő lesz belőle. A pénzt ruhákra költötte. Székesfehérvárra sodródott, ahol nem kapott segítséget, hanem helyzetét kihasználva újból megerőszakolták. Később Pesten próbálkozott, ahol a szép lányba bele is szerelmesedett egy jómódú férfi, de ő nem akart férjhez menni, mert ott kellett volna hagyni a színpadot. Emiatt apja újfent véresre verte. Kisebb csoda folytán ekkor lépett életébe Kassai Vidor, akitől azt remélte, hogy intelligens és kulturált ember lévén igazi megmentője lesz. A férfi színész volt, festett is és rengeteg könyvvel rendelkezett, ami külön elbűvölte a lányt. Nagyot kellett csalódnia, mert Kassai nem hitt benne, nem támogatta. Jászai ekkor már minden megkeresett pénzét ruhákra költötte, hogy mesterségét támogassa, mert az időben a színésznők saját ruháikban játszottak, és azok nélkül nem értek semmit. Így gyakran éhezett. Hamarosan elváltak, és később a színésznő soha többé nem lépett házasságra senkivel, de a lelke mindig is a szerelem után áhítozott.
Gyerekkorában nem szerették, később csak kihasználták naivságát és szorult helyzetét, és nem akadt senki, aki szívből szerette volna a tehetséges és zabolátlan lányt. Tehetségének híre azonban eljutott Pestre és 1872-ben szerződtette a Nemzeti Színház. Ekkor kezdett pályája felívelni és ekkor volt szépsége teljében. Férfifalónak tartották, mert ez időtájt jöttek-mentek a férfiak az életében, de a legtöbb csak testi kapcsolat volt, bár Jászai Mari állította, hogy mindegyiket megélte mélyen a szívében. Szerelembe esett Feszty Árpáddal, majd Reviczky Gyulával is, akivel a halálos ágyán szakított a pályakezdő, alig 18-19 éves Szomory Dezső miatt.
„gyötörtem magamat és szégyenkeztem. A leghitványabbnak, jellemtelennek, csapodárnak tartottam magam” – írta később ezekről az évekről.
Utolsó nagy szerelme egy orvos lett, akit nyaralása alkalmával ismert meg. Plesch János harminc évvel volt fiatalabb nála. Plesch hírnévre és elismerésre vágyott, így szívesen vette, hogy a híres színésznő bemutatta úri körökben. Ekkor már 58 éves volt, és „embere”, azaz a nagy Igazi keresése önvizsgálatra késztette. Az járt a fejében, vajon miért nem jutott neki valódi szerelem, miért csak használta a férfiakat, ahogy azok őt. Plesch személyében azonban valami megérintette a lelkét, és úgy hitte, révbe ért. A férfi azonban csak ugródeszkát látott benne. Később elismert belgyógyász lett belőle. Arról vált híressé, hogy Einstein kezelőorvosa lett és jó barátságban volt Marlene Dietrichhel és Bernard Shaw-val. Kapcsolatuk öt éve alatt az orvosnak sikerült megalapoznia a hírnevét, majd szakítottak. A színésznő 5 ezer koronát kért vigaszként, amit meg is kapott. Plesch később egy gazdag német lányt elvéve remekült boldogult hivatásában.
Meg kell még említenünk még a színésznő emberi nagyságát is, hiszen az első világháború alatt sokat forgolódott sebesült katonák között, felolvasott nekik, dohányt, alsóneműt vitt a kórházakba. Sose írtózott a sebektől a vértől, és elismerésként nem fogadott el később semmit.
1925 decemberében lépett fel utoljára. Az időközben lebontott első Nemzeti Színház köveiből rakták ki sírhelyének falát a Kerepesi temetőben. Gyakran kijárt oda, pezsgőzött, elmélkedett és olykor bulit rendezett, hogy szokja majdani alvóhelyét, ahogy ő állította.
Kárpáti Aurél így méltatta később: „Valóságban és a színpadon egyaránt vonzotta a nagyság, a romantikus túlzás, a hősi pátosz. Nem ismert középfokot. Az aurea mediocritast lenézte, megvetette, gyűlölte. Alkudni, kiegyezni nem tudott. Ha beszélt: menydörgött. Mozdulatai villámlottak – társaságban éppúgy, mint a brit óriás tragédiáiban. Bizonyos értelemben ő maga volt a Nemzeti Színház.”
Hosszas betegeskedés után 1926. október 5-én hunyta le a szemét örökre.
A Magyar Színművészeti Lexikon így méltatja:
Jászai Mari az a színésznő, aki mindig a valóság illúziójával hatott, bármilyen fenséges és nagyszerű volt is. Ő elhitette velünk, hogy való élet az, amit szemünk láttára végig él. Őszinte és egyszerű volt a maga módján. […] Ő volt a mindenek fölött való színész. A színjátszó, akit a lelki és testi átváltozás ősi nagy ösztöne egyszer odavitt abba a világba, amely egészen az övé, amelynek nincsenek határai, amelyben lehet a kis pesztonkából királynő, ahol szép lesz a csúnya és rúttá kendőzi magát a szép. Az örök színész, egész színész, abszolút színész volt ő, aki nappal igénytelenül öltözött, nem bánta, ha sokan csúnyának tartják, nem igyekezett tetszeni, nem törekedett arra, hogy mindenkit elbájoljon, meghódítson vagy elkápráztasson a szellemével. Szinte nőietlen volt rideg lelki magányában, lemondva a nőiesség ősi és örök vágyáról: tetszeni mindenkinek! Ő nappal nem akart tetszeni és nem akart ékes lenni. Minden erejét, képességét, akaratát a szerepei számára tartogatta.”
Ma a Fiumei úti sírkertben nyugszik a magyar színjátszás e kiemelkedő nagyasszonya.
Kép forrása: Pinterest
