Meghalt Liam Payne, a One Direction fiúbanda egykori tagja, aki csak 31 éves volt. Nehéz élete komoly példa arra, hogy a sztárság nem kimeríthetetlen örömforrás és rengeteg árnyoldala van. Mind tudjuk, hogy ahhoz, hogy valaki érvényesülni tudjon a sztárvilágban, nem elég a tehetség. Nem elég jó színésznek, énekesnek lenni, kell hozzá egy jó adag szerencse, kitartás, erő és szponzor is, nem beszélve egy törtető ügynökről. Amióta létezik a filmipar vagy a szórakoztatás bármely műfaja, áldozatokat követelt azoktól, akik a sikerért küzdöttek. Nem véletlenül voltak és vannak szereposztó díványok, mindenki beszélte, hogy kényszerítették a stúdiók sztárjaikat abortuszra, nemi identitásuk eltitkolására, vagy épp arra, hogy kényszerházasságot kössenek. Nem ment ritkaságba az éheztetés és a megaláztatás sem, de mi, nézők, rajongók csak a csillogást láthattuk.
Mostanában azonban mintha ez is megváltozott volna, mert a pénz ereje cunamiként töröl el minden emberi érzést, és nem mérlegeli, hány élet megy tönkre, hanem kizsigereli azokat, akik tehetségükkel szeretnének kitűnni. Sokan vannak, akik jó táncosok, énekesek, de ahhoz, hogy észrevegyék őket, millió áldozatot kell hozniuk. Eltávolodnak barátaiktól, ismerőseiktől, folyamatosan jelen kell lenniük a médiában, és számolniuk kell azzal, hogy nem lesznek szabadok, ugyanis életük a rajongóké lesz.
Mivel minden azon áll vagy bukik, hogy mit mutatnak magukról, nem lehet magánéletük, nem ehetnek, ihatnak annyit, amennyit szeretnének, nem pihenhetnek eleget és nem mondhatják, hogy köszönik, elég mára. Ma senkit nem érdekel, hogy vannak-e érzelmeik, hogy kimerültek-e, mert a rajongók a pénzükért meg akarnak vásárolni belőlük egy darabot, és megszabnák, mit mikor és hogyan tegyenek. Félelmetes azt hallani, hogy nekik ez jár, mert fizettek érte. Ez már nem az a fajta „szerelem”, amit régen éreztek a tinilányok, amikor elájultak a Beatles vagy Elvis láttán, és aláírásukat kincsként őrizték. Ez a másik életébe való beleavatkozás, kegyetlen követelőzés, amelyben kimondják, hogy a pénzükért bármit elvárhatnak.
Egy sztár nem lehet fáradt, rosszkedvű vagy beteg, mert nem viselik el a gyengeséget, a kudarcot, hiszen a koncertjegy ára szerintük feljogosítja őket arra, hogy megalázzák, lejárassák „kedvencüket” és azt követeljék, hogy soha nem hibázzon.
Vajon a tinik fejében hányszor fordul meg, hogy bárki, akikért odavannak, emberből van, nem mindig örül a hírnévnek, szeretne nyugalomban enni valahol, és nem vágyik arra, hogy sikoltva lerohanják, vagy közös fotókért zaklassák. A sztár, legyen az színész, énekes, táncos, nem képes a nap 24 órájában tökéletesnek lenni, pedig ezt követelik el tőle, különben leszólják, elmondják, hogy bunkó, undok és nem díjazza, hogy annyian megveszik a lemezét vagy a belépőt koncertjeire. Pedig nem az emberért fizetnek, hanem az élményért, de a mai rajongók erőszakosak és vadak, és azt képzelik, mindenre feljogosítja őket a pénz.
Fizettünk érte, akkor legyen jó…Kifizettük a jegy árát, ami nem volt kevés, akkor nyújtsa a maximumot – sorolják, pedig az ember nem robot, és az érző embert a siker gyakran betemeti. Nem véletlenül lesznek depressziósak, drogoznak, bulímiával küzdenek, és gyógyszereket szednek, hogy fent tudjanak maradni, vagy épp aludni tudjanak. Már Elvis sem bírta el azt a sikert, ami szép lassan elvitte a lelkét. De legalább nem követelték meg tőle, hogy nőtlen maradjon, nem hátráltak ki mellőle, akik szerették őt, mert megnősült.
Ma csak bálványokat akarnak az emberek. Tökéletes robotokat, akik szolgálják őket, és nem képesek elfogadni, hogy a közszereplő nem attól közszereplő, hogy minden pillanatban tud mosolyogni, és tűri, hogy simogassák, letépjék ruháját. Gondoljunk csak bele, milyen elrettentő volt látni, mi zajlott egykoron Diana hercegné életében, de ugyanez vonatkozik ma a menyére, Katalinra is, aki még rákosan is magára erőlteti mosolyát, és hagyja, hogy arról értekezzenek jelentéktelen, semmitmondó emberek, hogy parókát visel-e vagy valóban ő jelent-e meg egy eseményen vagy a hasonmása.
Kegyetlen és embertelen lett ez a világ, amelyet a pénz ural, de ebben nincs új. Abban viszont van, hogy előbújtak a föld alól a semmi kis emberkék, akik úgy érzik, a véleményük számít és ízekre szednek olyanokat, akik már letettek az asztalra.
Ez a kor nemcsak a bántás kora, hanem a szívtelenségé is, amely mérhetetlen gőggel és követelőzéssel párosul. A nekem jár, én megérdemlem, meg tudom fizetni -embere talán rosszabb, mint a történelem sötét idejében élő más ostobák, mert azok legalább elbújhattak a vallás, a hatalom vagy politika palástja mögé.
Meghalt egy srác, aki nem bírta a hírnévvel és a kudarcokkal terhelt életét. Jusson eszünkbe még, hogyan roppannak össze a kizsigerelt koreai fiúbandák, hogy ment tönkre Robin Williams, akiről a világ nem sejtette, mennyire szenved.
Nem, a pénzünkért nem vehetünk meg életeket, mert mindenkinek csak egy van, és nincs joga soha semmilyen módon belegyalogolni máséba, és elvárni, hogy ha már sztár, akkor szolga is legyen, hiszen megfizetik.
Isteníthetünk bárkit, hihetjük, hogy hibátlan, tévedünk. Ő egy srác vagy lány, aki úgy nőtt fel, hogy elhitte, a tehetsége boldoggá teszi, pedig csak pénzéhes emberek játékszere lett, és ha nem volt képes nemet mondani, kiszállni, elveszíthetett mindent, ami számít: az egészségét, a barátait, a családját, a szerelmet, és marad a talmi csillogás, ami egyszer kihuny.
Ej, de könnyű azt mondani, hogy ők választották ezt az utat…Valóban…Csak nem láthatták a végét, ahogy senki se láthatja. Hogy ezért egyesek nem sajnálják, nem értik meg, legyen az ő saruk, éljék csak meg ők a semmit, ami bennük van, pedig azt is pénzen akarják megvenni, ahogy mások lelkét. A sajátjuk ugyanis igen kicsire zsugorodott már.
Kép forrása: Pinterest
