Amikor leszálltam a vonatról még a régi én voltam. A hitetlen és reménytelen, ahogy már megszokta mindenki. Én is. Ugyan miben reménykedhettem volna már, amikor hatvanöt évesen magam mögött hagytam egy szörnyű házasságot, egy gyereket, aki külföldre ment, én meg albérletbe kényszerültem, amikor egy gyors tűz elvitte a házam. Majdnem minden odaveszett, de anyám szakácskönyve és Misi levelei, szintén egy könyv lapjai közé ágyazva, megmaradtak. Mondhatnám, hogy ezek néma jelek voltak, mert hiszek bennük. Misi levelei negyven évnél régebbiek és a lapok, melyre íródtak szinte átlátszóvá váltak a múló idő fátylában. Néztem a régi állomást, amelyet bár felújítottak, össze is firkáltak újra gyorsan, pedig szép is maradhatott volna. A szél a víz illatát hozta felém, de az is lehet, hogy képzelődtem, hiszen a tó messze volt, hogyan is érhetett volna ide a semmivel össze nem téveszthető döglött hal és mocsárszag. Láttam, hogy Gitta még nem ért ki, biztosan nem hitte, hogy a vonat pontos lehet. A telefonomra pillantottam, és eszembe jutott Misi. Itt lakott a tó partján, az egyik párhuzamos utcában, de én nem láttam már húsz éve. Akkor is csak futólag Pesten a feleségével, akitől öt évvel később elvált. Mosolyogtunk egymásra és egy gyors köszönés után kényszeredett vigyorral elsiettünk. Néha írt egy-egy üzenetet. Nekem, akibe szerelmes volt. Én, aki húszévesen testestől-lelkestől az övé voltam, válaszoltam, de csak az emlékek miatt. Már nem fájtak, nem ébresztettek bennem hamis nosztalgiát. Nemet mondtam, amikor megkért, és hagytam, hogy mást vegyen el. Ki lett volna a hibás, ha nem én? Hogy mire volt jó az akkori ostoba öntudat, ami meggátolt abban, hogy együtt éljük le az életünket, nem tudom. Akkor úgy hittem, jól döntök.
A tanárom volt az egyetemen. Nem öreg, kopasz és kordbársonynadrágos, ahogy a többi. Húsz múltam, ő egy tízessel és fényévekkel okosabb és idősebb nálam. Legalábbis így hittem. Minden lány odavolt érte. Egy különösen. Titkoltam, hogy elvarázsolt, ahogy őt is én. Ki akarna szerelembe esni olyannal, aki mindenkinek az álma? Mégis sikerült, mert az érzések nem mondják, hogy bocsánat, majd később érkezünk, amikor megfelelő körülmények várnak bennünket.
Két évig voltunk együtt, és azon az estén, amikor felmentem hozzá és ott találtam azt a másikat, döntöttem. Csak ott aludt, mert nem volt hová mennie, ezt mondta. Misi pedig befogadta, de csak egy estére. Tudta, hogy jövök, tehát nem egy ostoba megcsalásnak lehettem részese. Az a lány, Elza vagy Emma, nem is emlékszem pontosan, sejtette, hogy megjelenek, de adta az ártatlant. Mi nők, annyira jól játsszuk a szerepeinket! Másnap reggel az ágyban ülve, kócosan, kómásan azt kérdezte, hozzámegyek-e. Megráztam a fejem. Nem akartam még férjet, egy ennyire különlegeset se, de az is lehet, hogy csak megijedtem a házasságtól. Huszonkettő voltam, nem negyven. Anyám a fejét csóválta, mégse mondta, hogy meg fogom bánni. Másfél évvel később jött Bandi. Nem volt se különösebben vonzó vagy intelligens, mégis hozzámentem. Gyáván, ostobán és meghunyászkodva, mert elmenekülhettem az érzelmeim elől. Addigra Misi is elvette Elza-Emmát, mintha az az este nem is lett volna akkora véletlen. Később mesélte valaki, hogy nem bírta levakarni magáról, így megnősült. Kettősünk a gyávaság iskolapéldája lett. Olykor elolvastam a nekem írt verseit, egy-egy tanulmányát újságokban, mert neves kutató lett belőle. Istenem, milyen büszke voltam rá!
Házasságaink szép lassan elsilányultak, mégis elkerültük egymást. Időközben elvált, én viszont nem tudtam, mert a férjem nem egyezett bele, és megfenyegetett, hogy tönkretesz, ha megpróbálok lépni. Eljöttem tőle, és éltem, ahogy tudtam egyik napról a másikra. A tanítók ilyenek. Kicsit boldogok, mert szeretik őket, és sokat nem azok, mert sok bántást kell benyelniük. A jólét veszélye nem fenyegetett, és lassan eljött a nap, amikor nyugdíjba mentem. Aki nyugdíjas, öreg, szatyrokat cipel, unalmas és felesleges, gondoltam minden nap, amikor felébredtem. Egy évvel később égett le a házam, ami nem volt biztosítva és a papírjai se voltak rendben, mert nem voltam jó az ügyintézésben. Maradt az albérlet. Egyedül, szürkén és szűkösen. De panasz nem hagyta el a számat. Minek is mondtam volna ki, ami bánt? Segített volna? Hatvanöt lettem a nyáron és örültem a teraszomon nyíló muskátlinak is. Egy barátom elintézte, hogy két hétre kijussak Korfura. Nem véletlenül mondják, hogy a Sors egyik kezével ad, a másikkal elvesz.
Álltam a vasútállomáson, és néztem az őszbe hajló fákat. Misi pár kilométerre lehet, mondtam ki hangosan. Nagy átgondolások nélkül rányomtam a számára. Kicsengett. Felvette és nevetett. Teli szájjal, hangosan, ahogy negyven éve. Negyedóra és ott leszek, várj meg, mondta. Megvárlak, kacagtam boldogan. Ahogy én is téged, suttogta később, amikor megérkezett biciklin. Nem hittem a szememnek. Dús haja őszes volt már, de a teste, édes istenem, mint egy ötvenesé…Vagy ez nem bók? Dehogynem, hiszen hetven múlt. A szeme, a nézése simogató húszaséba olvadt, és azonnal le kellett mondanom Gittát, aki nem bánta.
Azóta hónapok teltek el. Még mindig csak mesélünk és mesélünk, vagy elmerülünk a klasszikus zenében, néha egy-egy versben. Az övét is az orra elé csempésztem egyik este. Éreztem, ahogy meghatódik. A harminc évvel ezelőtti srác elpirult és kezemre tette a kezét.
– Látod, megvártalak újra! – mondta és nekem már nem esett nehezemre elhinni, hogy ebben a semmitmondó világban maradt valakiben érzés.
Olyan, amit odaátról hozott, a 20. századból, ahol még levelet és verseket is írtak a szerelmesek. Azok, akik mertek szeretni.
