BÁNOM, HOGY MEGSZÜLTELEK! Ezt ordítottam a fiam arcába. Még soha nem voltam olyan dühös és kétségbeesett, mint abban a pillanatban, amikor elfelejtettem, hogy anya vagyok. Igen, még most is az vagyok, bár ezt kimondtam, kiokádtam magamból. Jobb szó erre nincs.
A fiam tizennégy éves. Mondanám, hogy tipikus kamasz. Lusta, nemtörődöm, pökhendi és büdös. Napi szinten küzdök fellengzős modorával vagy épp a hallgatásával. Otthon szótlan és csak telefonjának él. Egy tinitől, aki 175 cm magas és 80 kg, nem lehet elvenni egy kütyüt, ha nem akarja odaadni. Szemrebbenés nélkül az arcomba nevet, amikor kérem, hogy tegye le. Sokadszorra kérlelem, és próbálom rávenni, hogy jöjjön enni, rakjon rendet, vagy hasonlók. Szobájából dögszag árad, edzőcipőjének szagát egy borz is megirigyelné. Azt a hulladékot, amit bent tárol, egyszerűen szeméttelepnek is hívhatnánk. Már csak a patkányokat várom. Anyám azt mondja, jaj, drágám, mintha nem tudnád, hogy a kamaszok ilyenek. Apám közli, hogy nem most kell megnevelni, előbb kellett volna elkapnom a grabancát.
A férjem sosincs otthon, mindig dolgozik vagy ki tudja, merre jár. Nehéz elhinnem a sok túlórát, ami nem eredményez sokkal magasabb fizetést. Ha otthon van, ő is döglik a kanapén és bámulja a tévét. Eszébe se jut beszélgetni velem, mert szerinte én csak a gyerekekről tudok karattyolni, és más nem érdekel. Viszont létezik foci, Forma-1 és politika is, ám velem nem tudja megbeszélni a nézeteit, ugyanis csak egy unalmas háziasszony vagyok, miután hazaérek a még unalmasabb munkahelyemről. Utálja hallgatni a sztorikat az óvodából, és ha meghallja azt a mondatot, hogy képzeld, az egyik szülő, akkor leint. Az ő szüleihez se fordulhatok, mert utálnak engem, aki semmire se vagyok jó, anyósok azért is gyűlöl, mert két fiút szültem, pedig ő hajas babára vágyott.
Tomi nem e világban tölti a napjait. Közepes tanuló, ami érthetetlen, mert könyvet még nem láttam a kezében, a házikat is valószínűleg órák előtt másolja le valakiről. Nincsenek vágyai, álmai. Régen más volt. Vittem magammal még vásárolni is, de voltunk együtt színházban, moziban és egyszer egy focimeccsen is. Nem sportol, nem tanul idegen nyelvet, és fogalma sincs, mit akar tenni nyolcadik után. Egyszer azzal idegesített fel, hogy közölte, hogy ő nem fog dolgozni, mert az élet nem arra való, majd szerez pénzt máshogyan. Kérdeztem tőle, ugyan hogyan, erre azt felelte, jaj, anya, te ezt úgy se értenéd. Lopni akar? Vagy betörni, esetleg drogot árulna? Mit nem értek én azon, ha valaki motiválatlan, undok és lenéz engem? A hangjából süt a megvetés.
Te mire vitted, kérdezte tőlem egy veszekedés közepén, amitől lefagytam. Óvónő vagyok, keveset keresek, ez igaz, de legalább szeretnek, és én is szeretem a gyerekeket. Már amelyiket, ugyanis mind nem lehet. A maiak elviselhetetlenül szemtelenek és akaratosak. De van munkám, van egy normális házunk, pici kertünk, nem éhezünk és évente eljutunk a Balatonra vagy a Mátrába, ahol a nagynénémék élnek, és örömmel várnak bennünket. A balatoni nyaralójuk mindig nyitva áll, cserébe lenyírjuk a füvet, megmosom az ablakokat és már miénk a házikó két hétig. Egy éve azonban rajtam kívül senki nem akar Aligára menni. Még a kisebbik se, aki tizenkettő és mindenben a nagyot majmolja.
Tomit vártuk, akartuk, és el nem tudom mondani, milyen boldog voltam, amikor megszületett. Most nem vagyok az, csak nézem és szagolom, mivé lett. Hol rontottam el ennyire? Tényleg nem halmoztuk el felesleges dolgokkal, volt otthon feladata, régebben úszni is járt, de az utóbbi években már semmire nem lehet rávenni. Ha megfenyegetem, hogy nem fizetem a telefonját, rám néz, és olyan tekintettel jelenti ki, hogy meg ne próbáljam, hogy bíz’isten, megijedek.
Olykor szeretném tudni, kikkel csetel vagy milyen oldalakat látogat, hiszen mondta a pszichológus is a továbbképzésen, hogy ez a szülők egyik legfontosabb feladata a mai világban. Arról azonban elfelejtett szólni, hogy nem kivitelezhető. Ötméteres körzetben szerintem lézer védi Tomit telefonostól mindenestől. Nem hatol át rajta semmi. A hangom, a sírásom semmiképp. Pedig néha zeng a ház tőlem, mire a kisebb kijelenti, hogy nem bír otthon maradni, a férjem meg fülhallgatót tesz fel, és úgy nézi a tévét. Magam vagyok mindenre. Egyedül viszem a családot. Főzök, bevásárolok és takarítok, kivéve a nagyobbik szobáját, ahonnét rothadó állatok szaga szivárog ki a ritkán nyíló ajtó rése mentén. Mindennek egy előnye van, nem fogy a tusfürdő és a víz, mert őkelme másnaponként zuhanyozza le habtestét, bár pólót cserél, de csak azért, mert az látszódik. Szerintem fogat se mos, legalábbis nem fogkrémmel, mert egy tubus nála fél évig kitart.
Fáj a szívem…Minden fáj. A legjobban az, hogy nem kapok támogatást, nem segít senki, sőt még engem hibáztat, ahogy anyám és apám, nem beszélve anyóspajtásékról, akik évente kétszer látogatják meg az unokáikat. Jeles ünnepekre utalnak némi pénzt nekik, de egyszer se kérdik meg, mire lenne szüksége a nagyobbnak vagy a kisebbnek. Régóta nem érdeklődnek felőlük, inkább utazgatnak szerte a világban.
Tomi a virtuális térben van csak otthon. Jó neki, mert én sehol. De tegnap átléptem a határt és kimondtam, amit nem tudtam már visszafojtani. Egyetlen mondat bukott ki belőlem, de az épp elég lehet ahhoz, hogy mély sebeket okozzak a lelkében.
– Bánom, hogy megszültelek! – üvöltöttem vérvörös arccal, és amikor elhangzott, meg se lepődtem, mert már annyiszor gondoltam erre.
Tomi felemelte a tekintetét, mélyen a szememben nézett, és gúnyosan így felelt:
– A te bajod!
Igaza van. Minden az én bajom: ő, a szavak, a magány és a durvaság, amelyet őrizgetek a lelkemben. Én, aki valaha minden kutyát és macskát megmentettem a környéken, én, aki bőgtem, ha láttam egy fészekből kipottyant madarat… Undorító, mivé lettem. Képtelen vagyok megérteni, hogy romolhatott el így az életünk…Vajon lesz majd jobb? Tudok-e valamikor jó szívvel bocsánatot kérni a csúnya mondatomért? Ma még nem sikerülne…Istenem, mikor lesz ennek vége? Lehetek én még jó anyja a gyerekeimnek, amíg felnőnek?
Már semmiben nem hiszek. Segítsen valaki, mert leugrom hídról egyenesen a Duna hullámaiba.
Kép forrása: Pinterest
