Miért választják ma kevesen a pedagógusi pályát?

“Alig van idő és lehetőség tanítani, mert a legtöbben még azt is jobban tudják, hogy kell, és megkérdőjelezik a bevált módszereket, nem beszélve arról, hogy mennyire elavult már minden egy épületen belül. Ki akar ilyen körülmények között dolgozni? Kinek jó az, ha semmibe veszik, és folyamatosan támadják? Ilyenkor nem lehet az elhivatottságra támaszkodni. Minden ember belefárad a folytonos értetlenségbe, a követelőzésbe, abba, hogy készenléti állapotban legyen, mert neki tudnia kell, hogy 25 vagy 125 gyerek épp hol áll tudásban és motivációban.”

Ez nemszeretem-téma, és unjuk is, mert már megint jön a nyavalygás, mondják erre sokan, miközben az élet itt zajlik körülöttünk, mellettünk, és tanulni, fejlődni csak akkor lehet, ha van, aki értő módon segít, nem beszélve arról, ha az alany, jelen esetben az iskolás, motivált és még otthonról is megtámogatják. Az iskola nem(csak) a NEVELÉS, hanem az OKTATÁS színtere, bár ez az utóbbi időben megváltozott. Mintha egyesek, tisztelet a kivételnek nem és nem akarnának nevelni. Nagyon kellemetlen kimondani, hogy manapság a gyerekek nagyobb része nem tud és nem akar köszönni, nem mos kezet vécéhasználat után, nem tud kérni és megköszönni valamit. Természetesen mindez tanulható, tanítható, de az időt és energiát vesz el, és a gyerekek nem tehetnek arról, hogy szüleinek se kedvük, se erejük megharcolni velük, ha akaratosak, ha szemtelenek és türelmetlenek.

Már az óvodába olyan generáció érkezik, amely kiskirályként élt addig. Hiába beszélünk arról, milyen fontos az otthoni odafigyelés, törődés, meghallgatás, ha nem történik meg. A szülők manapság igen gyorsan elengedik gyerekeik kezét, kivéve, ha látványosan kell mutogatni, mennyire szépen játszik, énekel vagy épp hol nyaralnak, és azalatt aztán minden van, főképp Kánaán. A fotók utáni világ azonban nem publikus. Sose látjuk, ahogy az anya kiabál, az apa elnyúlva fekszik odahaza vagy fordítva, de azt se, amikor gond nélkül lerázzák a gyereket, vagy nem akarják meghallgatni, netán csúnyán megalázzák. Csak csodás felnőttek léteznek manapság, csodás utódaikkal.

 
 

Mivel ilyen gyerekek érkeznek az oktatási intézményekbe, az óvónő, tanítónő és tanár belegebed abba, hogy megfékezze, motiválja, nevelje őket, vagy egyszerűen feladja, és hagyja, hogy történjék bármi. Az iskola ezáltal könnyen lesz pokol, nem beszélve a mérhetetlen tiszteletlenségről, amit a diákok egymás és urambocsá’ szüleik, tanáraik iránt mutatnak.

Az iskolai bántalmazás egyre nagyobb méreteket ölt, és alig lehet ellene tenni. Ha egy gyerek kiborulásig szekálja, alázza a másikat, a szülő azt feleli, az lehetetlen, az ő gyereke nem olyan, és különben is neki nincs ideje nevelni, van más dolga otthon, és a másik bizonyára hiperérzékeny. Nem hajlandó leülni és beszélgetni vele, inkább másokat hibáztat, mert a net, a tévé, a TikTok, és minden létező platform hibás, ahogy a társadalom, a politika is, csak ő nem. Hol van a tanár, amikor az ő gyereke leesik a fáról, ellopják a holmiját, megverik, belerúgnak? Miért nincs ott, hogy rendet tegyen, hiszen az a dolga! Igaz, hogy tanítani jár oda, de legyen pszichológus, nővér, rendőr és szociális munkás is, hiszen belefér az idejébe. Ha viszont nem, és épp máshol tartózkodik (mosdó, tanári), akkor vegyük csak elő, szedjük le a fejét, mondjuk meg neki, hogy feljelentjük, mert beírt a gyerekünknek, mert nem elég kedvesen figyelmeztette, netán ordított vele.

Jelentsük fel azért, mert gyerekünk nem jól tanul, rossz jegyet kap, nem hordja a tesi cuccát, beleordít az órákba, hiszen ő a hibás, miért nem tart rendet, és különben is nehéz a táska, ezért, ő, a szülő, látványosan cipeli helyette, ezzel jelzi, hogy kiváló szülő. Ha intőt kap, akkor annak csakis a hülye pedagógus az oka, a gyerek nem hibás, vagyis az, de nem a sajátja. Elvétve akar leülni vele, kibogozni a szálakat, ha egyáltalán lehetséges, mert csak a másik elvetemült kezdhette a piszkálódást. Szeme fénye soha. Még akkor is felmenti, ha tudja az igazságot, megmagyarázza, hogy rossz a rendszer, és eszébe nem jut, hogy minden a családból indul ki. Lásd elfogadás, mások leszólása, megalázása. Hisz ő is ezt teszi, mert a szomszéd egy szemét állat, rááll kocsival a füvére, az utakon csak barmok vezetnek, és a főnök egy kígyó, ahogy a munkatársak is szánalmas lúzerek. Ezt mondogatja, ezt tanítja. Miközben a gyereket beíratja táncra, angolra, zseniképzőbe, hiszen várja a világ, és minden lehet belőle, ami csak akar. Mekkora hazugság ez!

A pedagógus folyamatosan tüzet olt, megpróbálja megértetni, hogy nem minden gyerek a világ közepe, szükség van a másik megértésére, meghallgatására, türelemre és munkára, mert a tudás nem kúszik meg csak úgy az ember fejébe. Időt kell szánnia a gyengébb képességűekre, az integráltakra, akik lemaradnak, de a rendszer szerint ez nem gond, közben látja a bántásokat, a gúnyt, a hivalkodó ruhákat, cipőket, és földbe döngölést, mert valaki szegényebb. A butaság nem tényező manapság, ki lehet váltani márkás cipővel, táskával és nagy szájjal.

Húsz-huszonöt és olykor több család élete zajlik a tanító szeme előtt naponta valamilyen formában. Felsőben, középiskolában még több, és az ott tanító azt tapasztalja, hogy nincs más dolga, mint felügyelni, kivédeni azokat a támadásokat, amelyek érik, mert valamiképpen mindig hibázik. Ha sok leckét ad és követel, akkor kegyetlen és szigorú, ha nem, akkor unalmas és gyengekezű, nem véletlenül olyan az osztálya, amilyen. Ha mászhat fára a gyerek, akkor felelőtlen, hiszen ha leesik, eltöri a kezét, ha nem, akkor meg nem az életre készít fel.

Hiába kéri, hogy ne üzengessenek a szülők vasárnap este, hajnali kettőkor, vegyék figyelembe, hogy lejárt a munkaideje és nem érdekli, hogy Jocika otthon társasozik a szüleivel. Van élete, és a munkája lehet, hogy a hivatása, akkor legalább becsüljék már meg. Ezt persze nem teszik, csak toporzékolnak egyesek az iskola előtt. Nekik minden rossz, csak az nem, ha a fizikát a magyartanár tartja. Igaz, hogy nem ért hozzá, de legalább nincs otthon a gyerek.

Mindez fájdalmasan igaz, és nem a pénz, a megbecsültség számít már, hanem az, hogy pedagógus nem kap segítséget, bírálatot és bántást, feljelentést viszont bőven. Ezért vannak egyre kevesebben a pályán. Mi lenne a vonzó benne? Az rég nem igaz, hogy a gyerekek csillagszemmel bámulják a tanárt, és nyugton se maradnak, mert nincs eszköz, amivel fegyelmezni lehetne őket. Marad a veszekedés és kiabálás, azt meg ki szereti napi 5-8 órában a munkahelyén? Minden vita meddő, mert a pedagógus szava nagyon rövid ideig számít, és a tanuló, akinek év elején tizenkét grafitja vagy tolla volt, novemberben úgy ül a padban, hogy egy sincs, de hát elhagyta, és nem lehet mindig pótolni. Ez a mindennapok valósága, még akkor is, ha egyesek mentegetni próbálják a mai oktatást.

Alig van idő és lehetőség tanítani, mert a legtöbben még azt is jobban tudják, hogy kell, és megkérdőjelezik a bevált módszereket, nem beszélve arról, hogy mennyire elavult már minden egy épületen belül. Ki akar ilyen körülmények között dolgozni? Kinek jó az, ha semmibe veszik, és folyamatosan támadják? Ilyenkor nem lehet az elhivatottságra támaszkodni. Minden ember belefárad a folytonos értetlenségbe, a követelőzésbe, abba, hogy készenléti állapotban legyen, mert neki tudnia kell, hogy 25 vagy 125 gyerek épp hol áll tudásban és motivációban.

A tanítás összetett feladat. Igen, régen is az volt, de akkor a szülői háttér adva volt, és hiába volt 40 gyerek egy tanteremben, mind tudott hallgatni, vagy legalábbis elhallgatott, ha épp az kellett. Ha nem, otthon megkapta a magáét, és eszébe se jutott bekiabálni, mocskos mondatokkal zavarni a munkát vagy ócska poénokat elsütni. Most ez megy, és ilyenkor a tanár azt nem érti, mire megy ki a játék? Ha ő kiabál, akkor ő a rossz, a sátán, ha nem, akkor meg semmivel nem tud haladni. Segítségre nem számíthat.

Ezért és hasonlókért nem menő a pálya. A körülmények, emberek és azok hozzáállása oly mértékben változott meg, hogy ezt fel se lehet fogni. Csak az én gyerekem a fontos, csak az, hogy neki legyen igaza, joga mindenhez, a többi nem érdekel. Sajnos ezzel nem jutunk előre. Lassan elfogynak az öregek, akik csak azért nem mennek el, mert nyugdíj előtt ugyan hová mennének. Elfogynak azok, akik még hittek, de két-három éven belül menekülnek a pályáról. Csalódnak, kiégnek, mert kevés jót kapnak, és a gyerekek szeretete nem bizonyul elégnek a megélhetéshez. Hogy mi lesz az oktatás sorsa a világban, még nem tudni. A helyzet nem rózsás Amerikában, de Franciaországban és Németországban sem.

Elveszik az öröm, a jókedv, még azok is meginognak, akik eddig bírták…Lehet erre tiltakozni, mert szerencsére akad még odaadó és lelkes szülő és gyerek, csak sajnos ők vannak kevesebben. Ahogy a munkáját szívvel és derűvel végző tanárból is.

 

Kép forrása: Pinterest

Oktatás és nevelés területén dolgozom, de minden szabadidőmben írok. Szeretek belesni a hétköznapok függönye mögé és közben keresem az embert, a nőt a jól legyártott álarcok mögött. Néha meséket is írok, de gyakrabban novellákat, cikkeket és apró vicces történeteket.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here