„Sarah olyan nő volt, aki két lábbal állt a földön. Két bal lábbal, amelyekkel csak akkor nem csetlett-botlott, amikor az égiek megkönyörültek rajta, és nem engedték orra esni, maximum térdre. Így alig harmincegy évesen volt két fájós térde, egy unalmas öccse és egy igen agilis nővére, aki szerette eljátszani, hogy ő irányítja a testvérei életét. A karácsony közeledtével sem volt ez másképp, mert a kisváros, amelyben felnőttek, csak akkor kelt életre, amikor közeledtek az ünnepek. Magyarán októbertől egészen december végéig mással se foglalkoztak, mint a Halloweennel, és annak elmúltával persze jöhetett a Mikulás. Sarah mindkettőt utálta. Nem mintha nem lett volna benne igény a meghittségre, de hányingere volt már a mézeskalács illatától, nem beszélve a sütőtökről, amitől kifejezetten undorodott. A viktoriánus házak természetesen jól mutattak a csillogó fényfüzérekkel beborítva, de volt ebben valami idegesítő negédesség, amit a lány gyűlölt.”
Igen, Sára, pontosan ezt érezte (ahogy gondolataiban élő második énje), amikor a lap tulajdonosa, amelynél három éve dolgozott, azt kérte tőle, hogy írjon egy kedves, kellemes történetet, melyben hemzsegnek a bájos manók, a szerelemre áhítozó nők, és persze a jóképű idegenek, akik épp az ünnepek alatt látogatnak haza idegenből és természetesen emlékezetkihagyással küszködnek. Nem ismerik fel régi játszópajtásukat, vagy gyerekkori szerelmüket, egyszóval úgy viselkednek, mintha rászorulnának egy kis ginkgo bilobára, hogy felfrissítse a memóriájukat.
– De, főnök, én annyira utálom már ezt az egész műbalhét! – mondta haragosan, amint egyik lábáról a másikra állt, mert csizmája, amiről tudta, hogy nem vízálló, a hirtelen jött esőben bokáig átázott. Érezte, ahogy a hideg felkúszik a vádliján, és esze ágában sem volt egy nyálas-romantikus történetbe kezdeni, amikor ő legszívesebben a két világháború közötti időszakról mesélt volna az olvasóinak.
A főnöknek nevezett nő, aki erősen hasonlított egy csúnyán öregedő színésznőre, felhúzta a szemöldökét, és tekintete azt sugallta, hogy Sárának nem osztott lapot.
– Kell egy sorozat az olvasóknak, mert szeretik a szép meséket! Világos? Ha úgy érzed, képtelen vagy megírni, akkor keresek valakit helyetted. Nos, mi a válasza kedves világhíres írónő, aki válogat a témák erdejében?
– Megírom, csak erőt gyűjtök, hogy el tudjak mélyedni a havas tájleírásokban! – hadarta gyorsan, és ettől nem is állt oly messze, ugyanis a hideg kifejezetten emlékeztette a téli nyirkosságra, amelyet gyűlölt.
– A lényeg, hogy szerelmes legyen! Már ki is találtam, mi legyen a címe! Úgy gondolom, a Hógömb tökéletes lesz.
– Hógömb? Sose bírtam azokat a giccseket…– jegyezte meg félhangosan, de a szigorú arcú, szőke asszony olyan pillantást lövellt felé, hogy menten visszakozott. Jobb lenne tartania a száját, és vigyázni az arckifejezésére, mondta jó párszor az anyja, és jelen pillanatban ez nagyon jó tanácsnak tűnt.
– Menj el pár antik boltba, mielőtt írni kezdenél! Keress valami különleges darabot, mert az meghozza az ihletet. Ha nagyon fogod utálni, majd eláll az asztalomon, értve?
– Igenis, parancsára! – vágta magát vigyázzba a lány, és megfordult, hogy gyorsan távozzon, mielőtt még valami mást is a nyakába sóznak.
Antik hógömb…Ennél nagyobb kihívás alig van ebben a porfészekben, morogta már az ajtón kívül, hiszen a műanyag dívott, és senki nem vágyott drága, cirádás giccsparádéra, ahogy az amerikai filmekben. Arra gondolt, azt se tudja, van-e egyáltalán antikkereskedés a városban, mert soha nem érdekelték a régiségek. Talán egyre emlékezett a Fő téren, az árkádsor alatt, de annak mindig olyan poros volt a kirakata, hogy még véletlenül se tévedt volna be egy fiatal nő, aki nem hisz a karácsony szellemében, és magát az ünnepet se szereti különösebben. Ebben benne volt az is, hogy apja épp karácsony másnapján ment el pontosan tizenöt évvel ezelőtt. Így gyorsan előkapta telefonját, és keresgélni kezdett. Nagy meglepetésére négy üzletet is talált, amely úgy hirdette magát, hogy túlélte a világháborúkat is, és árukészlete folyamatosan megújul, mert külföldről is érkeznek csodás termékek.
A csodás termékeknél azonmód dohos könyvekre, törött karú székekre és foszladozó szőnyegekre asszociált, de tudta, hogy nem tehet mást, meg kell látogatnia mind a négy helyet. Sára mélyet sóhajtott. Barna, hullámos haját rutinos mozdulattal feltekerte egy laza kontyba és íróasztala alól kibányászta a tornacipőjét.
– Máris elmész? – szólalt meg mögötte Alida, aki ugyanakkor került a laphoz, mint ő, és azóta se kedvelte meg, mert folyamatosan versengett vele. Be akarta bizonyítani, hogy tehetségesebb, no meg szebb Sáránál, akit előszeretettel Sarahnak szólított, de hangjában mindig volt egy jó adag gúny.
– Igen, épp most fogom megírni az évszázad regényfolyamát! – vetette oda, miközben levette a csizmáját. Zoknija némiképp átázott, de úgy tett, mintha csak azért cserélne lábbelit, mert kedve van hozzá.
– Nekem meg a gyászjelentések jutnak! – hördült fel az apró, de nagyon formás lány, aki mindig is féltékeny volt Sárára. Kezdetben a magassága miatt, később már a levegő is zavarta, amit beszívott.
– Sajnálom, bár a te főszereplőid legalább nem nyafognak, és nem kell őket arra kényszeríteni, hogy szeressék a karácsonyt – válaszolta sietve, és villámgyorsan felkapta a táskáját, hogy befejezze a meddő beszélgetést. Sejtette, hogy Alida még mondaná sirámait, ezért inkább a hógömbvadászatot választotta.
A december köddel és nyirkos hideggel rúgta rá az ajtót a városra. Olyasféle idő volt, amikor senkinek sincs kedve elhagyni a meleg szobát. Sára, vagy mondjuk úgy Sarah, akinek helyébe képzelte magát, aki persze lehetett volna csodás regényhős is, elsőként abba a poros, koszos kis üzletbe tartott, amelyre halványan emlékezett. A város közepén ki tudja, hogy maradhatott fent, mert akkora volt, mint egy panelfürdőszoba, és a holmik a plafonig nőttek benne. Egy erősen unatkozó, középkorú nő közölte rögvest, hogy mindene van, de hógömbje egy sincs, az még nem jutott eszébe. Így a tornacipős, hosszúszoknyás lány, akinek a lába azóta se melegedett fel, átballagott egy másikba, majd a harmadikba, amely zárva volt, így hógömbnek még árnyékával se találkozott. Ám a negyedik helyen, ami egy cseppet sem barátságos pincébe vezetett, összetalálkozott egy öregemberrel. A mesebelivel, mert fehér szakálla és szemöldöke volt, ahogy a manóknak. Amikor meglátta őt, rámosolygott éa kisasszonynak szólította.
– Jöjjön csak kedveském! Mutatok magának valami gyönyörűt! – Azzal felfelé terelte a lépcsőn az üzletbe, aminek oldalt volt a bejárata, nem az utcafront felől. Barna ajtaját valaha aranyszegény díszítette, de már csak nyomokban emlékeztette a vásárlókat régi fényére. – Menjen bátran, nem eszem meg. Lent a bútorok vannak, fent pedig a csecsebecsék. Már ezer éve nem keresett senki hógömböt, azt hittem, kiment a divatból.
– Ki is! – felelte Sára. – Én se szeretem őket, de ajándék lesz. – Hogy ezt minek hazudta, maga se értette.
Az öreg hajlott hátával sokkal gyorsabban ért fel a lépcsőn, mint a lány, és ahogy kitárta az ajtót, azonnal felderült az arca.
– Itt is vannak! Tudtam, hogy kettő is van, de eddig csak a port fogták! – nyúlt a vitrin tejüvege mögé.
– Köszönöm, nekem bőven elég lesz egy is! – nevetett a lány, és ahogy kezébe vette az óarany foglalatba épített gömböt, azonnal érezte, hogy csúszik is ki a kezéből.
– A pokolba! – kiáltott fel, de nem hallott csattanást, amint az várható lett volna, mert a gömb nem a földre esett, hanem egy idegen cipőjére, pontosabban a lábfejére, aki feljajdult, de utánakapott.
Folytatjuk…
Kép forrása: Pinterest
