Feleségül mentem hozzád, de nem szerettelek. Tudtam az első pillanattól kezdve, hogy nem rád várok, azt is, hogy soha nem foglak úgy szeretni, ahogy kellene. Vagy ahogy neked jó lenne. Az érzelmeket nem lehet erőltetni, kicsikarni se, de ma már tudom, hogy lehetett volna bennem annyi tisztesség, hogy nem mondok igent neked.
Ha prózaian akarok fogalmazni, elmondom, nem voltál elég nekem. Semmiben nem feleltél meg, de kéznél voltál, és rábólintottam, attól félve, hogy nem lesz más rajtad kívül, aki el akarna venni. Hol volt még az a nő, akivé lettem, akinek van akarata, ereje és bátorsága nemet mondani, kiállni magáért. Hagytam, hogy a társadalom megszabja az utam, no meg a szüleim, akik nem győzték hangoztatni, hogy az élet rendje a házasság. Azt elfelejtették mondani, hogy a jó házasság, mert ők se éltek jól, de igyekeztek gondosan eltitkolni előlünk és a barátok elől. Tőlünk, a mi családunkból ritkán szivárgott ki valami, és engem is arra tanítottak, hogy a járt utat válasszam.
Én nem voltam felkészülve egy olyan férjre, aki lusta, képtelen döntéseket hozni, aki nem tudja, mi a feladata, és apaként se remekel. Hagytam magam beolvasztani a mindennapok jegébe, és elvállaltam mindent, ami nem az én feladatom lett volna kizárólag. Egyre kevésbé becsültelek, mert nem mutattál se figyelmet, se törődést, nem beszélve a határozatlanságról, ami áradt belőled. A legrosszabb, amit éreztem, pontosabban nem éreztem, az a tisztelet volt, miközben arra vágytam, felnézzek valakire, aki több nálam. Te viszont egyre kevesebb lettél, mert semmit nem tettél, amivel örömöt okoztál volna nekem a házasságunkban. Kényúr voltál, aki úgy hevert a kanapén, mint egy római szenátor, várva, hogy elé tegyék az ételt, majd elvigyék a maradékot, és nem érdekelt más, csak hogy a hasad tele legyen, no meg éjszaka az történjen, ami téged örömmel tölt el. Gyakran, nagyon gyakran, mert unalmadban más elfoglaltságot nem találtál.
Hiszem és vallom teljes szívemből, hogy a házasság alapja nem a szerelem, hanem a kedvesség és a figyelem. Kell hozzá még egy csipetnyi odaadás, türelem, megalkuvás és egy nagy adag fantázia, humor, no meg pokolian sok munka. Ha ez mind megvan, mehet a kondérba rotyogni, hogy az évek alatt átalakuljon szeretetté, még akkor is, ha a szerelem habja megül a tetején.
Szívből sajnálom, hogy nem voltam elég bátor nemet mondani neked, hogy elvesztegettem az időnket, pedig hidd el, többet és jobbat akartam annál, ami kettőnknek jutott. Mert nem jutott más, mint hazugság, megcsalás és keserűség. Te nem tudtad elviselni, hogy nem tisztellek, nem csodálom az eszed vagy az intelligenciád, én viszont nem értettem, miért tenném, amikor egyik sincs meg benned.
Vallom, hogy hibáztam, de nem azzal, hogy nem voltalak képes szeretni, hanem, hogy gyenge és fáradt voltam a nemhez, mert bizonyítani akartam az értékemet. Most hagyom, hogy elmenj, hiszen rég ki kellett volna léptetnem téged az életemből. Jogod van a szerelemre, bár hazugságaid némiképp beszennyezték hibátlanként felkínált érzéseid. Már nem hibáztatlak, csak azt kérem, felejtsünk. Egymást, a másikra kényszerített tanítást, az üres szólamokat, és az időt, ami nem jön vissza.
Kívánok neked jó utat! Jobbat, mint amin együtt indultunk el.
Egy volt feleség, aki már tudja, hogy igent csak szívvel szabad mondani.
Kép forrása: Pinterest
