Emese lelkendezett. Emese sikongatott és el volt ragadtatva. Mara úgy érezte, nem teljesen őszinte, de hamar elszégyellte magát. Tőle kapta a drága ajándékot és még bírálja is? Miféle hálátlanság ez a részéről? Több, mint húszéves barátság köti őket össze, miért érzi mégis, hogy megjátssza magát? Mindenesetre jólesett neki a dicséret, és még egyszer elmondta, hogy nála jobb barátnőt kívánni se lehetne. Emese vidáman bólogatott, majd elé rakott egy tál gesztenyés sütit és islert. A kedvenc, a gesztenyepüré azonban még hátra volt. Mara nem tiltakozott, tudta, hogy van még ideje a nagy napig, nem most fog felszedni tíz kilót. Így betömte a pürét, majd a süteményt is. Miután kibeszélgették magukat, gyalog indult haza, amit gyorsan megbánt, mert az utolsó lépéseknél már erősen csikart a gyomra és hányingere is volt. Még csak ez hiányzik, gondolta idegesen. Ha beteg lesz, nem tud elmenni, kár volt a felhajtásért, és kárba vész a csodás ruha és táska. Más jelentős alkalom nem vár rá, mehet minden a levesbe. Mielőtt ezt végiggondolta volna teljesen, már jött is fel a püré megkérdezni, milyen az idő odakint. Egy fa tövébe hányt, miközben tudta, hogy az arra haladók mind azt hiszik, részeg. Nagyon rosszul volt, a feje lángolt és kiverte a víz. Hosszú perceken át öklendezett, majd nagy nehezen abbahagyta. Egy zsebkendőt kotort elő a táskája aljából, az is gyűrött volt. Megtörölte a száját, és hiába indult volna tovább, lába nem vitte.
– Úristen, Marika! Mi történt? – hallotta meg ekkor az ismerős hangot. Mikor, ha nem akkor, amikor a legpocsékabb állapotban van, pontosan úgy néz ki, mint a mosott kaka, persze, hogy akkor eszi a fene arra egyik osztálytársát, akit nem látott vagy tíz éve.
– Szia, Feri! – nyögte ki. – Muszáj volt épp erre jönnöd?
– Jaj, szegény Mariska! Képzeld, nem véletlenül járok erre, téged kereslek! Voltam nálad, de nem nyitott ajtót senki. – A fickó vagy hülye volt, vagy úgy tett, mintha nem látná, hogy Mara feje zöld és őt a pokolba kívánja.
– Még jó, mert nem vagyok otthon! – vágott vissza neki.
– Rosszul vagy? – hangzott a következő kérdés. A tréningnadrágos, lenyalt hajú srác egészen belehajolt a képébe, ő pedig alig győzött kilépni a tolakodó aurából.
– Á, csak megjelölöm a fát! – mondta Mara. – Mégis mi a fenéért kérdezel ilyesmit?
– Nem voltam benne biztos… Talán csak…– A férfi hebegett-habogott, és kétség se fért hozzá, hogy ittasnak gondolta Marát.
– Nem, te idióta, nem ittam! Valami vírus lehet, és elkapott az utcán…
– Ajaj, akkor most se fogsz jönni? A többiek megbíztak azzal, hogy keresselek fel…Pontosabban én mondtam nekik, hogy tudom, hol laksz, meg azt is, hogy milyen jó lenne látni téged…Így felkerekedtem.
– Remek, Ferike. Csodás, hogy két hányás közben eltársalgunk. De ne aggódj, menni fogok, az idén nem hagyom ki.
– Feltéve, ha jobban leszel…
– Feltéve.
– Hozzak neked egy pohár vizet valahonnan? – kérdezte aggódva a Ferikének nevezett apró, hamar kopaszodó, szemüveges ürge.
– Az jó lenne!
– Akkor várj itt és mindjárt jövök!
Azzal elsietett. Mara akármilyen rosszul is volt, elvigyorodott. Tudta, hogy semmi nincs a közelben, így messzire kell gyalogolnia, amit ő biztosan nem vár meg. Összeszedte magát és ahogy csak képes volt, elindult haza. Két saroknyira volt csak, és bízott benne, hogy Ferike, aki valaha az osztály lúzerje volt, nem követi. Honnan a pokolból tudja, hol lakik? Fel nem foghatta, hogyan talált rá.
Izzadtan, remegő lábakkal esett be a lakásba, ahol még kétszer hányt, majd leroskadt az ágyra és nem mozdult. Hálát adott a Teremtőnek, hogy fia az apjánál volt, mert képtelen lett volna törődni vele. Csukott szemmel feküdt és hallgatta, ahogy az eső kopog az ablakon. Gáborral is ezt tették abban a fészerben, ami a fiú nagyszüleié volt, és egyszer elvitte oda. Feküdtek a szénában, csókolóztak és Olaszországról ábrándoztak, ahogy mindig. A fiú járt már Firenzében és Rómában, így volt tapasztalata is, ezért mondta, hogy elviszi Sorrentóba meg Nápolyba, hogy megmutassa neki, milyen a Dolce vita. Mara akkor, ott csak arra a dolce vitára tudott gondolni, amit mellette érzett. Arra, mekkora izgalommal és vággyal tölti el a csókja, a két szeme és az idő, amikor csak ketten vannak egymásnak. Az egész nem tartott egy óránál tovább, mert a fiú nagyanyja árgus szemmel figyelte őket, és mielőtt szeretkezésbe torkolhatott volna a csókolózás, megjelent és behívta őket vacsorázni. Tulajdonképpen nem is bánta, mert nagyon félt az első együttléttől. Semmit nem tudott róla, kérdezni meg nem mert. Anyját nem faggathatta, választ úgyse kapott volna. Az ő családjukban nem volt szokás a szüzesség elvesztéséről csevegni. Így a szigorú és feddő nagymama-tekintet még jól is jött neki.
Gyomra tovább kavargott. Ha a gesztenyepürére gondolt, egyenesen hullámzani kezdett. Meg is fogadta, hogy soha többet nem eszik egy falatot sem, de a tejszínhabot is kerüli, mert lehet, hogy az volt a ludas a rosszullétében. Forgott vele a szoba, hol lassabban, hol gyorsabban, amikor váratlanul megszólalt a kapucsengő. Élesen, erőszakosan, ahogy mindig. Ki kell cseréltetnem, mert egyszer szétverem kalapáccsal, mondta sokszor, de nem tette. Ferike megtalálta, nem adta fel. De hiába nyomta, neki esze ágában sem volt ajtót nyitni. Még ha nem fenyegette volna egy újabb hányás veszélye, akkor se mozdult volna. A csengő hosszan, túl hosszan szólt, de Mara kinyúlva feküdt, és azért rimánkodott, hogy ne jöjjön rá a hasmenés, mert az még szörnyűbb, mint a rókázás.
Folytatjuk…
Kép forrása: Pinterest
