A kiskutyát egy fiatal férfi tartotta az ölében a buszon. Takaróba volt csavarva, és egy négyzet alakú kispárnán hevert. Valamiért furcsának láttam. Nem mozdult, nem ficergett, és a gazdája túl szorosan ölelte magához. Az jutott eszembe, biztosan nincs ebhordozója és oltáson volt vele, de valami mégse volt kerek a jelenetben. Többször odapillantottam rájuk, de nem akartam tolakodóan bámulni. Egyszer csak váratlanul megszólalt a mellettük álló, szikár öregasszony, az a boszorka-fajta, akiről azt gondoljuk, hogy jobb elkerülni, no meg azt is, hogy sose legyünk hozzá hasonlóak. A buszon nem utaztak sokan szombat lévén, és az időpont is korai volt, csak az összes nyugdíjas Kispesten, aki a piacra tartott.
– Mondja, fiatalember – kezdte, és már éreztem, hogy kellemetlen lesz, amit mondani fog -, valami baja van ennek a kutyának? – bökött felé.
– Nem, nincs! – hangzott a válasz.
– Aha… – Láttam, hogy ő aztán nem fogja annyiban hagyni. Nem az a típus volt, akit egykönnyen le lehetett rázni. – Ha nincs, akkor miért nem mozog?
A srác, aki lehetett harmincas, nagy levegőt vett. Tudtam, mit fog mondani, mégis szíven ütött.
– Meghalt! – felelte tömören.
– És maga egy döglött kutyát szállít tömegközlekedéssel? – A banya megemelte a hangját, ami a magassága által még kellemetlenebbé vált.
– Igen.
– Miért nem tette hordozóba? Vagy miért nem takarja be a fejét akkor?
A férfi elsápadt. Érezhető volt, hogy uralkodik magán. Már egyre többen bámulták őket, de nem zavaróan sokan. Nem volt szükség aktív közönségre, mégis megkapták.
– Ez nem tartozik magára! – válaszolta neki végül.
– Hogy ne tartozna, hiszen ez nem kutyaszállításra való jármű, pláne, ha már megdöglött.
A néne hangja szinte keresztülhasított a buszon. Még szét is nézett, mintha támogatókat szeretett volna maga köré, de csak kíváncsi tekinteteket kapott. Egyetlen lány volt tőlük nem messze, aki döbbenten figyelte a diskurzust.
– Azért nem takarom be, mert szerettem. Nem akarom elrejteni senki elől. Nekem ő több volt, mint a kutyám, és ha még egyszer döglöttnek hívja, olyat mondok, hogy magam is megbánom!
A fiú belevörösödött mondandójába, én meg gondolatban megöleltem azért, amit mondott. Minden arcizmán látszott a fájdalom. De a másik nem érzett szánalmat, nem kímélte.
– És ha betegséget terjeszt? Mi van, ha megfertőzi a buszt? Maga nem törődik senkivel? Milyen ember az ilyen?
– Nem terjeszt betegséget! – szólalt meg ekkor a lány. – Maga viszont igen, mert rosszindulatú és kellemetlen.
A srác elvigyorodott. Szomorú szeme felfénylett egy pillanatra.
– Téged meg ki kérdezett? – támadt rá a banya. – Majd akkor szólj bele, ha kinőttél a gyerekkorból. Ez a kutya nem idevaló! Mit képzelnek egyesek?
A srác megcsóválta a fejét, és megnyomta a leszállásjelző gombot. A busz meg is állt szinte azonnal. Leszálltak mindhárman. A lány nem hozzájuk tartozott, láttam, hogy másfelé indul el. Amikor becsukódott az ajtó, észrevettem, ahogy a srác utánafut.
A másik utas méltatlankodva felszisszent.
– Hiába, ezek a mai fiatalok nincsenek megnevelve – mondta hangosan, de senki nem nézett rá. Aki mellette állt, az is elfordította a fejét.
A mai fiatalok egyike azonban tudta, mi az igazi szeretet, ahogy ez a néni soha meg nem tapasztalta, vagy ha igen, régen elfelejtette, hogy létezik.