Mindjárt itt az ünnep, amely sajnos rég elveszítette értelmét. Nevezhetjük a család ünnepének is, de sajnos egyre inkább a kollektív zabálásról és ajándékozásról szól.
Együtt van a család, mert együtt lenni jó, és ez csodálatos is, ha nem torkollik veszekedésbe, netán csak apró vitákba. Nem könnyű időszak ez. A ma embere nehezen viseli, hogy bezárnak a boltok, már november óta hallja az ezeréves dalokat, és egy ideig még jól is érzi magát, de lassan megcsömörlik. A plázák, a boltok kirakatai és vásárai ideig-óráig feledtetik, hogy fáradt és kimerült, kint korán sötétedik, de ahogy közelednek a pihenőnapok, egyre többen égnek ki, és nem vágynak másra, csak alvásra és evésre.
Hiába mondjuk, hogy nem kell sokféle ennivaló, felesleges a millió sütemény, tiszta ablak, pókháló nélküli fal, mind tudjuk, hogy ez az elvárás. A nők, akik addig is dolgoztak a munkahelyükön, most gőzerővel takarítanak, sütnek-főznek odahaza, és ez nem akkora öröm, mint hinnénk. Kevesen mondhatják el, hogy segítséget kapnak. Valódit, olyat, amely megkönnyíti a dolgukat.
A karácsony a szeretet ünnepe. Mégis ajándékokkal akarjuk kiváltani, és elfeledkezünk a lényegről. Lehet, hogy a lakás csillog-villog, háromféle bejgli virul az asztalon, nem beszélve a többi földi jóról, de ez nem magától termett oda. Természetesen sokan vásárolnak boltokban, cukrászdákban süteményeket, vagy elutaznak, hogy ne kelljen szembesülniük az ünnepek zajosságával és forgalmával, de sokan maradnak, akik ezt nem tehetik meg.
A nők, akikre azt mondják, hisz ez a dolguk, oly mértékben fáradnak el, hogy arra nehéz szavakat találni. Valaha valóban ez volt „csak” a dolguk, de ma már reggeltő-estig a munkahelyükön vannak, és sok esetben a gyereknevelés is rájuk marad. A vigasztaló az, hogy mintha mostanában kialakulna egy olyan generációs szokás, amelyben a fiatal férjek rájöttek, hogy nincs szükségük fáradt idegroncsokra, és ha nem áll glédában a lakás, ha bolti a mézeskalács, azért lehet szeretni egymást. Így egyre inkább besegítenek, pedig apáiktól nem ezt látták. Tisztelet a kivételnek.
Ne engedjük, hogy a szeretet ünnepe, amelyről ódákat zengünk, és ájtatos arccal mondogatjuk, milyen csodálatos, csak arról szóljon, hogy ki mennyiért tudott vásárolni és mennyit tud enni mielőtt elrontja a gyomrát.
Együtt lenni jó, ha beszélgetünk, ha örülünk egymásnak, és nem kell feltétlenül degeszre ennünk magunkat, mert ez a szokás. A szokást meg lehet változtatni, és meg lehet kérni a háziasszonyt, hogy üljön le, ne cseléd legyen, hanem a család szíve. Ugyanúgy meg lehet beszélni egy családban, hogy ha feltétlenül szeretnének ajándékokat venni, ne essenek túltásokba. Az igazi az lenne, ha csak a gyerekek kapnának, mert valljuk be, egy újabb karácsonyi bögre, gyertya és tea kell már a fenének. A csoki meg hizlal.
A gyerekek ajándékára is lehetne valamiféle Stop táblát tenni, hogy mértéke legyen a költekezésnek. Tényleg nem kell drón, iPhone 28 (még nincs, de majd lesz…!) és elektromos roller vagy SUP, ha nincs mögötte érzelem, és csak a megtehetem kivagyiságát rejti. Az öröm és a szeretet messze nem ez, még akkor se, ha ezt akarjuk elhitetni másokkal és magunkkal is.
Próbáljuk meg észrevenni, hogy ki magányos vagy szomorú, kinek nem telik fényűző vacsorára, és kinek gond az ajándékozás. Nem szégyen ez, hiszen mindannyian mások vagyunk. Egyeseknek jobban megy, másokkal nem fut a szekér. De a kedves szavak, az odafigyelés mindenkinek jólesik, főleg, ha érzi, hogy nem hagyják magára.
Az ünnep sokaknak magányt is jelent, és ez a magány fájdalmasabb, mint máskor. Akiknek azonban van kivel megosztaniuk, élvezzék ki minden percét, felejtsék el a kütyüket, a semmitmondó Gif-es üzeneteket, a virtuális világ távolságtartását. Nem elcsépelt, hogy szeretni és szeretve lenni jó. Ilyenkor is, és az ünnepek után is.
Kép forrása: Pinterest
