Mamónak három macskája volt. Épp, mint a mesében. Egy kicsi, egy középső és a legnagyobb, a kibírhatatlanul undok kandúr. Ez utóbbi senkinek se fogadott szót, és ha valaki netán keményebb eszközökhöz folyamodott, hogy eltávolítsa udvarából, szemrebbenés nélkül felé kapott. Ha ez nem lett volna elég, fújt is, mint egy szunyókáló vulkán, amely időnként megmutatja, hogy ő az úr, ha akarja.
Mamót azonban sose bántotta, talán, mert emlékezett rá, hogy befogadta, de az is lehet, hogy annyira öregnek találta, hogy nem volt kedve szórakozni vele. A kandúr élvezte a harcot, ez látszott rajta. Zsuzsika seprűvel próbálta móresre tanítani, de az állat szeme megvillant, és elkerülve a cseppet sem finom terelgetést, a szomszéd lábába mart. Az asszony felkiáltott, és hátrálni kezdett, közben meg azt rikácsolta, hogy megmérgezi a dögöt. Mamó mosolygott rajta. Zsuzsika nem sejthette, hogy miféle ördögfattyúval került szembe…Az állat okos és ravasz volt, még a másnapos pörköltet se ette meg, nemhogy a mérgezett ételt.
Ahogy közeledett a karácsony, a három fia, ahogy az öregasszony nevezte őket, elkezdett ki-kijárni a faluba vadászni, mintha nem lett volna nekik elég, amit kapnak. Valamiképpen rájöttek arra, hogy az emberek sokkal többet főznek, és a finom falatok egy része kikerül az udvarba a henyélő kutyák táljába, vagy a lusta, elkényeztetett macskákéba, amilyenek ők is voltak egykoron. Kivéve a kandúrt. Ő az utca bajnoka volt, mielőtt Mamóhoz került egy szimpla véletlen folytán. Valaki egyszer forró vizet öntött a nyakába, amitől sokkot kapott, és napokig nyalogatta leforrázott bőrét a piactér egyik eldugott sarkában. Ott talált rá, és vitte haza a termetes állatot.
Huszonharmadikán váratlanul beállított Katika, a legkisebb lánya, aki véletlen gyerek volt, csak becsúszott akkor, amikor már nem is volt igazán termékeny. Eleinte el akarta vetetni, mert szégyenszemre szülni negyvenhét évesen nem akart, de a férje rábeszélte. Katika aranyos gyerek lett, afféle ajándék, és akárhányszor ránézett, mindig elszégyellte magát. Majdnem megölte. Már ott ült a kórházi ágyon és várta az orvost, amikor meggondolta magát. Még nem öreg, mondogatta, még elbír egy lánnyal, hiszen a másik kettővel se volt nagy baja. Mégis korán elhagyták a családi házat. A kicsi sokáig maradt, de nem tarthatta vissza. Most már ő is több, mint harminc, de ugyanolyan apró és sovány, mint anyja. Apó már vagy öt éve végleg elaludt egy nyári éjszakán, azóta a macskák tartották benne a lelket.
– Szervusz, Mamó! – mondta neki. Az unokahúgai után már ő is csak így szólította anyját. – Azért jöttem, hogy szóljak, karácsonyra elviszlek hozzánk. Nem maradhatsz egyedül ebben a házban, így is túl sokat vagy magadban.
– Eszedbe ne jusson ilyen marhaság! – torkollta le. – Sose vagyok magányos, nézd meg ezeket az állatokat! Nem hagyják, hogy unatkozzak.
– De, anya, ők csak macskák! Szükséged van arra, hogy emberekkel beszélgess, nem?
– Emberekkel? Ugyan miről? Még válaszolnának a kérdéseimre!
A lány elnevette magát. Nézte az ősz, ráncos arcot, amelyen csendes derű játszott a fénytörésben, és sejtette, hogy nem lesz könnyű dolga. Úgy jött oda, hogy meggyőzi a makacs öregasszonyt, és végre olyan karácsonyban lesz része, amilyet neki csinált valaha.
– Ne mondd, hogy jó így! Ki se mozdulsz a házból. Csak a patika meg a piac, amit olykor útba ejtesz. Nem jól van ez így. Végre lenne időnk mesélni egymásnak.
– Kati! Nekem már nincs mesélni valóm. Elmondtam mindent, amit el lehetett egy életen át. Én már csak hallgatni akarok, és várni, hogy befejeződjön az életem.
– Ezt meg se hallottam. Egészséges vagy, miért várnád a halált?
– Jól van, akkor mást mondok. Nem mehetek a macskák miatt. Ki lenne, aki gondoskodna róluk? Ha nem kapnak enni, elpusztulnak, hidd el nekem.
– Megetethetné őket Zsuzsika.
Mamó felkacagott. Eszébe jutott, ahogy az említett szitkozódott, amikor a kandúrt nem sikerült móresre tanítania.
– Hagyjuk! Én már a macskák nélkül nem megyek sehová. Ők nekem a fiaim, ahogy ti voltatok a lányaim. Titeket se hagytalak magatokra soha. – Hangja megbicsaklott, de a lány tudta, hogy nem fog sírni, mert sose sírt.
– Én úgy szerettem volna, ha velünk vagy…- mondta végül, de hallatszott a hangján, hogy feladta.
– Veletek vagyok… – Többet nem mondott, csak megrázta a fejét.
A háromból két macska mintha megértette volna, mit mond, azonnal a lábához dörgölőzött, és hangosan dorombolva simogatta fejével az asszony bokáját. A legnagyobb természetesen nem, hisz az nem fért össze a jellemével.
A karácsony se más, mint a többi nap, morogta. Megszületett a Kisjézus, na és? Eleget ünnepelték már kétezer éve, minek minden évben ez a felhajtás? Biztos nem örülne neki, hogy az ajándékokat az ő nevében adományozzák. Nem valószínű, hogy ő ennyi giccset felhalmozott volna. Kati ráhagyta és elköszönt.
A macskák végtelen lassúsággal tekeredtek le a bokájáról, és hagyták, hogy bemenjen a házba. A gáz alig pislákolt, ami miatt sokat mérgelődött az utóbbi időben. A teavíz tíz percig forrt, nem beszélve a húslevesről, bár annak még jót is tett a gyenge láng. A kandúr minden mozdulatát nyomon követte tekintetével, és tőle szokatlan módon lekuporodott a konvektor előtt. Kint felerősödött a szél, és egyre vadabbul csapkodta a diófa ágait a kopott spalettákhoz. A fagy öles léptekkel törte át az éjszakát. Mamó nem engedte, hogy a cicák kint fázzanak. A kicsi és a középső mélyen aludt, amikor hajnalban a kandúr addig kaparászta az ajtót, amíg ki nem engedte.
– A fene vigyen el téged! – mondta neki. – Miattad még aludni se lehet rendesen. Csak azt ne mondd, hogy kifelé vágysz.
A résnyire nyílt ajtón úgy szökött be a kinti vész, hogy az asszony tudta, a tél végleg megérkezett. Csak a havat nem küldte. Talán majd éjjel. Tévedett, ugyanis fél órán belül lassú pelyhekben kezdett hullani az égi áldás. Szebb volt, mint amilyenre emlékezett. Egész délelőtt esett és nem olvadt el, ezért úgy tűnt, mintha odafenn valaki megelégelte volna a szörnyű nagy szürkeséget. Feljebb vette a fűtést, és arra gondolt, mennyire örültek az ilyen nagy hónak régen a lányai. Be se lehetett őket parancsolni az utcáról. Most azonban egyik se hívta, nem is mondták, hogy jönnének, ezért nem főzött, nem sütött, épp csak egy kis paprikáskrumplit készített, a virslit félretette a macskáknak. Két szemet azért bekapott, de nem ízlett neki különösebben. Műanyag szar, morogta, amikor eszébe jutott, hogy a kandúr nem igyekezett vissza órák óta a melegbe. Szerette a három fiút, jobban, mint élete vége felé bármit. Unokáit is beleértve, akik rég felnőttek és feléje se néztek, mióta nem pénzelte őket.
Miattuk maradt. Mert nem volt, aki enni adott volna nekik… Idegesen feltápászkodott a székből és magára terített egy kabátot. Óvatosan kinyitotta az ajtót, amin azonnal betódult a szél. A gangon már vastagon állt a hó, egyetlen macskalábnyom se látszott rajta. Hol az ördögben lehet az a nagyfejű, kérdezte és belebújt fapapucsába, hogy elcsoszogjon a kapuhoz, majd a kerítéshez, amelyen volt egy nagy lyuk. Sehol se találta. Biztosan behúzódott valami meleg vacokba, mondta, és dermedt ujjaival még szorosabbra húzta magán a kabátját. Az idő egyre rohadtabbul éreztette erejét.
Egész délután várta. Ki-kinézett, de nem jött. Ilyen még sose fordult elő. El se tudta volna képzelni, hogy máshoz térjen haza. Azt se, hogy kint tévelyeg, hiszen a hó addigra vagy harminc centi lett, és a macskák nem barátai.
A csend a szobára ült, a víz álmosan rotyogott a fazékban, és közeledett az óra, amikor a Kisjézus megszületni indult a Földre. Mamó ekkor újra kabátot vett, sálat kötött és vastag hótaposójában nekivágott az utcának. Hívogatta a macskát, bár neve nem volt. Már éjféli misére hívogatott a harang, mire reszketve hazavánszorgott. Belépett a kapun, és lerázta magáról a havat.
A diófa tövében ekkor pillantotta meg a dombot, ami addig nem volt ott. Sír volt az, semmi más. A hó betemette a macskát, aki odafeküdt meghalni, miután Zsuzsika ígéretéhez híven valóban megmérgezte. Mamó nem tudhatta ezt, de abban biztos volt, hogy macskája akkor halt meg, amikor az Úr született. Karácsonykor, ami nemcsak a legszebb születés éjszakája, hanem a halálé is, gondolta szomorúan. Zsuzsika megbosszulta a támadást, bár nem sejtette, hogy a Megváltó születése napján válik belőle gyilkos. Ehelyett odabent, a fülledt szobában gyertyát gyújtott és meghallgatta a Mennyből az angyalt, mert az a legszebb karácsonyi ének, mondta neki egykor a plébános. Akkor, amikor még fiatal és kívánatos volt.
Kép forrása: Pinterest
