Millió és egy probléma van az oktatásunkkal, elsősorban az, hogy nem hasznos és értelmes dolgokat tanítanak, és senkinek (azért akadnak még elvétve, akiknek igen!) nem érdeke, hogy gondolkodó, érvelni tudó, szakmájához értő emberek lépjenek ki az iskola kapuján. Most ezt ne részletezzük, hanem elemezzük ki a készségtárgyakat. Kezdjük a legfélelmetesebbel, a testneveléssel.
A mozgás és a játék összefonódása egyidős az emberiséggel. Jó dolog futni, ugrálni, kergetőzni, ezt teszik a kisgyerekek fáradhatatlanul. Talán alsóban még nem veszik véresen komolyan a testnevelés órákat, hiszen a labdavezetés, bukfencezés (guruló átfordulás!), a kidobós mind-mind lehet élvezetes, ahogy az ugrókötelezés és egyebek. Vajon mi szükség arra, hogy egy gyerek mindezekből osztályzatot kapjon?
A legtöbb ember a saját bőrén tapasztalja iskolás korában, hogy nem motiváló a hármas, ha épp azt kapott, mert nem volt képes felmászni a kötélre. Nem lett belőle emiatt rossz ember. A készségek, képességek nagy része velünk születik, és csak bizonyos fokig fejleszthető. Adhatnak akármennyi egyest a labdavezetésre, ha egy gyereknek nincs gömbérzéke, nem tudja eltalálni az eszközt se kézzel, se lábbal.
A magyar oktatás egyik legnagyobb bűne, hogy büntetéssel akar eredményeket kicsikarni. Felnőttként ez úgy működne, hogy minden elrontott ebéd vagy rosszul megjavított csap után leszednék a fejét az adott személynek, és addig ostoroznák, amíg a bejgli tökéletes nem lesz. Vajon milyen érzés lenne, hiszen a sikertelenséget anélkül is érzi mindenki, hogy az orra alá dörgölnék?!
A felsőben a testnevelés már vérre megy. Tisztelet a kivételnek, de a testnevelőtanárok egy része mintha képtelen lenne megérteni, hogy a kamasz vagy a középiskolás nem képes és nem is akar végtelen köröket futni, nem hisz abban, hogy így edzettebb lehet.
Az oktatás miért nem arra irányul, hogy felkeltse a figyelmet egyes sportok iránt, hogy lehetősége legyen az óra keretein belül aktívan sportolni, mozogni, és ne kelljen rettegnie a szekrényugrástól, és minden olyan feladattól, amire semmi szüksége nem lesz az. Ugyan ki mászik élete során okvetlenül kötélre, rúdra, ki áll fejen, kézen és kinek jó az, ha tízből nyolcszor eltalálja a kosarat? Azoknak, akik ezzel akarnak foglalkozni a későbbiekben, vagy épp túlélő túrára készülnek, netán Tarzannak képzelik magukat és esélyük van az Amazonas őserdeiben kalandozni. Sokkal több haszna lenne megszerettetni a mozgást, és nem jegyekkel elintézni, hogy még véletlenül se akarjon valaki felállni a fotelből.
Mindezek elmondhatók az ének órákról is, hisz valljuk be, a zene csodálatos, az énektanítás már nem annyira. Pontosabban, a számonkérés. Ha sok különleges zeneművet ismernek meg a tanulók, ha a képzésük erre irányul, és teszem azt alapfokon ismerik a hangjegyeket és a kottát, csodálatos módon ellavírozhatnak az életben. A legtöbb ember szeret táncolni, sokan énekelni is, és nem bánják, ha a hangjuk nem tökéletes. De azért büntetni őket, mert nem adott meg nekik, hogy Maria Callasok vagy Freddie Mercuryk legyenek, vétek. Az osztályzatok épp azt ölik meg, ami a zenében a szép: a lelkesedést, a kedvet, a jó érzést, amit egy dal kelt, vagy a stílust, amit később szeretni fog.
Rajzolni tízből kilencen felnőve is csak pálcikaembert és csigát tudnak, de ez nem baj. A gond az, hogy iskolarendszerünk úgy állítja be, mintha kis Rembrandtokat akarna kinevelni. Ha ez nem így lenne, akkor az alkotás szeretetének kellene győznie. De inkább az alázás dominál.
Ha a tanuló ismeri és szereti a festményeket, szobrokat, ha szívesen jár kiállításokra, akkor ez mindennél többet ér(hetne). Ezzel elérte a pedagógus a maximumot, és nem kell büntetnie a kevésbé tehetségeseket.
Mondhatnánk azt, hogy jaj, de akkor a diákok nem csinálnak semmit az órán, mert nem kapnak jegyet. Dehogynem! Az órák szólhatnának próbálkozásokról, új technikák alkalmazásáról, kísérletezésekről, műelemzésekről, urambocsá’ művek másolásáról, hogy ráérezzenek, milyen is lehet egy mester bőrébe bújni, nem beszélve a művészet megismeréséről és megértéséről. Igen, erre van a művészettörténet, de ugyanezt vagy hasonlót, pl. játékokat a színekkel, módszerekkel lehetne alkalmazni alsóban, felsőben és középiskolában is anélkül, hogy azzal fenyegetnénk a gyerekeket, hogy egyest kapnak. Ha azt kapnak, elértek valamit a pedagógusok, azon túl, hogy megmutatták, ki a főnök? Nem nagyon. Jó lenne, ha nem e cél vezérelné a tanítást, hanem az út számítana, amelyeken haladnak. Semmiképp se a teljesítmény, amit nálunk kilóra mérnek.
A változás akkor következhetne be a fejekben, ha egészséges gondolkodású és lelkületi fiatalságot akarnánk nevelni, és nem abban hinnénk, hogy értéke csak a diplomának van. Nem kell különösebben kiemelni, hogy hány meg hány ember boldogul, mert rátermett, akar vagy épp jól helyezkedik, viszont diplomája nincs, vagy közel sem tudja oly mértékben használni az általa szerzett tudást, mint szeretné.
Az osztályzatok nem adnak boldogságot. Viszont negatív jelzést igen. Megállítanak, visszahúznak. Talán ezredszer sem hiábavaló kimondani, hogy a kiváló tanuló nem egyenlő a sikeres és boldog emberrel!
Kép forrása: Pinterest
