Mara határozottan jobban volt. Napok óta nem evett mást, csak pirítóst meg háztartási kekszet. Érdekes módon, mégse volt éhes. Épp úgy érezte magát, mint boldogult lánykorában, amikor szerelembe esett, és a gyomra úgy reagált, hogy öklömnyire zsugorodott azonmód. Nem voltak ezek akkor igazi szerelmek, csak apró lángok, amelyek fellobbantak, kihunytak, és nem volt idejük világosságot adni.
Ám Gábor nem ilyen volt. Ő az a fajta fáklyaként lobogott benne, amelyről filmeket készítenek, és a nyom, ami utánuk marad, nem felejthető, maximum halványul. Mi a fene van az ilyen érzések mögött, töprengett sokszor. Ha akkor nem ront el mindent, együtt volnának még? Ha Gábor nem megy el, akkor ő lenne a férje? A sok ha mindig idegesítő volt, főleg, ha a gyerekekre gondol az ember, mert az idő visszaforgatása egyet jelentene azzal, hogy neki nem lenne fia, a srácnak meg lánya. Ugyan ki akarná, hogy így legyen? Képes lenne netán eltörölni az emléküket csak azért, hogy a szerelem betöltse az űrt? Megrázta a fejét, és úgy döntött, márpedig ő elmegy a találkozóra, és szembenéz a félelmeivel. Mihelyt ezt kimondta, ideges lett, és visszakozott. Majd megint összeszedte magát. Így ment ez egész nap, amikor nem a munkájával foglalkozott, vagy épp nem a fia nyaggatta a házi miatt. Legszívesebben átaludta volna ezt az időszakot, vagy egy nagy radírral kitörölte volna. Ám akkor törlődött volna Gábor is.
Emese is folyton hívogatta. Ilyen-olyan ürüggyel találkozni akart vele, de lerázta. Utóbb már azt hazudta neki, hogy fáj a torka, de az is lehet, hogy a mandulája, így semmiképp nem mozdulna ki. Remélte, hogy barátnője nem állít be valami gyógyító löttyel vagy gyógyszerrel, mert most nem volt se kedve, se ereje hozzá. Ilyet nem tapasztalt az elmúlt negyedszázadban, hiszen amióta csak ismerte, kedvelte. Mellette volt a legdepisebb időszakában is, és ha kellett szidta a fiúkat, vagy hangosan röhögött rajtuk vele együtt. Igazi barátnő volt, bár olykor nehéz volt levakarni. Ezt az egyet nem szerette benne: tolakodóan viselkedett, ha rájött valami, és hiába mondott neki nemet, nem adta fel. Ezen kívül azonban csupa szív-lélek volt. Ilyennek ismerte, és látta, hogy valóban megviselte a saját válása. Bár tagadta, de ő nem hitt neki. Akkor nem evett volna megállás nélkül. Mégis csak a napokban döbbent rá először, hogy nem is ismeri igazán a barátnőjét.
Öt után ért haza, és ahogy letette a táskáját az előszobában, már csengettek. Ki se lépett a cipőjéből, csak megfordult, de nem nyitott ajtót azonnal. Az üvegen nem látszott át, ki áll odakint, de valamiért megdobbant a szíve. Mielőtt bármit belemagyarázott volna, a szája önálló életre kelt.
– Ki vagy? – kérdezte, és saját maga számára is idegenként hangzott ez a mondat.
– Ha megmondom, beengedsz? – tette fel a költői kérdést az, akire a legkevésbé sem számított.
Feltépte az ajtót, és a fiú úgy mosolygott, mint, aki épp akkor nyerte meg a lottót.
– Huh! – szaladt ki a száján.
– Ennél rosszabbra számítottam! – szólalt meg kissé zavartan, de látszott rajta, hogy titkolni szeretné, amit érez.
– Gyere be! El se tudom képzelni, hogy találtál meg! – pirult el. – Épp most értem haza, a fiam sincs itthon, de gyorsan csinálok neked egy kávét, addig ülj le a nappaliban, jó?
Mara mindezt egyszuszra hadarta el, és legközelebb csak a konyhában vett levegőt, amint régi szerelmét leültette a kanapéra.
– Szép itt nálad! – jegyezte meg a vendég. – Ilyennek képzeltem el.
– Te az én nappalimról gondolkodtál? – nevetett fel a házigazda.
– Nem úgy, csak épp mindig szerettem volna tudni, hogy élsz. Nagyon nőcis itt minden! A lányom odalenne a színeidért. – A szoba valóban kellemes hangulatot árasztott, a bézs, a fehér és a púderrózsaszín váltakozott, de épp olyan mennyiségben, hogy ne árassza egy babaház jellegét.
– Tényleg, őt hol hagytad?
– Képzeld, egyszer hozom magammal és azonnal megismerkedik egy sráccal. Randija van, és ezt el se akarom hinni.
Mara finoman elmosolyodott. Elmúlt az idő… Hihetetlen módon arról beszélgetnek, hogy egyikük gyereke felnőtt, miközben ők maguk sem nőttek fel igazán. Ott volt köztük és bennünk a múlt, és Gábornak nem kellett mondania Gábornak, hogy azért jött, hogy ezt a kérdést lezárja.
– Jobban vagy már? – kérdezte, és arca valódi érdeklődést tükrözött. – Ne haragudj, hogy üres kézzel jöttem, de annyira siettem, hogy kiment a fejemből az ajándék.
– Siettél? Húsz évet vártál és most siettél? Különben is honnan tudod, hol lakom?
Mara kitöltötte a kávét, kis tejet és egy cukrot tett mellé.
– Még így iszod? – pillantott rá, és szíve megsajdult. Hogy lehet az, hogy vannak érzelmek, amelyek nem múlnak az idővel, töprengett. Miért van az, hogy egyesek könnyen felejtenek, míg mások pokolian megszenvedik az elválást?
– Igen, itthon. Anyám is kiakadt, amikor közöltem vele, hogy leszoktam a kávéról, de idehaza nem tudok neki ellenállni. A presszó illata visszaidézi a régi időket…
– Nosztalgiát hallok ki a szavaidból.
– Meglehet…
– Szóval, nyomoztattál utánam?
– Bevallom, tényleg. Tomival, akit te is ismertél.
– Azzal a szemüveges, mindentudó Sherlock-kal? Nem mondod, hogy még kapcsolatban vagy vele!
– Amint látod… Úgy megörült nekem, hogy fél órán belül szállította a címed és a telefonod. Gondoltam, jobb, ha személyesen beszélünk, a telefont még le is tetted volna.
– Igazad van. Bár nem tudom, van-e értelme a múlton rágódni.
Gábor kedvesen nézett végig a lányon, a nagy szerelmén, akit akarata ellenére hagyott el. Ő volt az, akiért bármit megtett volna, de megcsalta. Ezt az egyet soha nem tudta megbocsátani senkinek, most viszont nem a szemrehányás miatt jött, ahhoz már késő volt, csak a miértet akarta tudni.
– Ideje megtudnom, miért csaltál meg! Azt is, miért nem reagáltál a leveleimre. Ha ezekre felelsz, nem zavarlak többé, és a barátnőd se fog engem azzal üldözni, hogy te mennyire utálsz engem. Tőled akarom hallani az igazat.
– Találkoztál Emesével? Mi az, hogy zaklat? Én ebből egy szót se értek.
– Tudod, mit Mara, elmondom az én verziómat, aztán te jössz és kibogozzuk a szálakat, jó?
Azzal a csésze után nyúlt, belekortyolt, közben lehunyta a szemét. A lány illata olyan emlékeket ébresztett benne, amelyekre nem számított. Tudta, hogy fontos volt neki, azt is, hogy ez nem múlt idő, de a jelenléte, a mosolya, a kedvessége és a pirulása hirtelen ráébresztette, hogy a szíve mélyén talán több is van, mint puszta „rendcsinálási” vágy.
– Ez korrekt! – hangzott a válasz. Ekkor megszólalt a telefon, és mielőtt végtelen csöngésbe kezdett volna, Mara gyorsan lenémította. – Hallgatlak. Mindent tudni akarok, és kérlek, ne hallgass el semmit!
Folytatjuk…
Kép forrása: Pinterest
