Nem kell erősen hallgatózni, ha az ember buszon utazik. Egyszerűen hall mindent, már csak arra kell ügyelnie, hogy ne felejtse el a mondatokat, amelyek a fülébe jutnak. Egyszerűen vannak nem vicces és nem döbbenetes beszélgetések is. Mondjuk csak szomorúaknak és elkeserítőknek, anélkül, hogy ítéletet fogalmaznék meg.
Egy biztos, hazánkban a gondolkodásmóddal és a modorral van a legtöbb baj. Két terület is akad, ahol én, ha dzsinn vagy varázsló lennék, azonnal változásokat vezetnék be. Ehhez pénz se kellene, viszont lélek és empátia igen. Ez a két terület az oktatás és az egészségügy. Mindkét rendszer hatalmi elveken alapul, és ennek írmagját is ki kellene irtani.
Egy beteg, aki a rendelőben ül vagy épp a kórházban kezelésre vár, kiszolgáltatott, sokszor magányos és iszonyatosan fél. Az lenne a legfontosabb, hogy emberszámba vegyék, hogy megnyugtassák, hogy jó szót kapjon, hiszen aggódik. Nem biztos benne, hogy kibírja a fájdalmat, hogy túléli a műtétet, és ha csak enyhébb dolog miatt is fekszik odabent, akkor is szenved a látványtól, és attól, hogy nem otthon van, nem önmaga, mások irányítják vagy épp lekezelően bánnak vele.
A másik terület az oktatás, amely sok esetben arra épül, hogy a tanár megmutassa, hogy ő az úr. Ha rajtam állna a büntetésalapú tanítást, számonkérést törölném el azonnal. Azt a viselkedésmódot, amikor megalázni, bántani egy gyereket elfogadott, mert hát majd az motiválja. Nem fogja! Csak a lelke telik meg fájdalommal. És emlékezni fog arra, hogy vele hogyan bántak. Egy életen át viszi magával, mert a megalázást keveset tudják elfelejteni. Megbocsátani pedig még kevesebben.
Mindezek fényében jöjjön a buszos beszélgetés. Egy távolsági busz hölgyutasa beszélgetett a fiával. Már sötét volt, nem bámultam a mellettem ülő arcába, mégis tudtam, mennyire szomorú és felháborodott.
– Muszáj ezt elmondanom… Már egy ideje kiváltottam a nyugdíjas papírom, tudod, azt, amelyikkel utazom, és a tárcámban hordtam, de valahogy nem került rá sor, hogy elővegyem. Kicsit el is használódott, de csak ott, ahol a hajtás volt – kezdi. – Felszállok ma a buszra, mondom a sofőrnek, hogy nyugdíjas vagyok, kéri a papírt azonnal, mire én még kicsit örülük is magamban, hogy lám, nem hiszi el. Kikotorászom, mire rám förmed.
– Ez mi? – kérdi utálatos hangon. – Vécépapírral nem lehet utazni – teszi hozzá.
– Elkap a harci ideg, mert hát nem koszos, csak gyűrött kissé. Mondom is neki, hogy ácsi, azért vegyen már vissza, de akkor elkezd emelt hangon kiabálni, hogy ez egy hivatalos okmány, és nekem kötelességem rá vigyázni. Örülök, hogy kioktat, másra sincs szükségem…De nem szólok, mire hozzáteszi: különben is, maga mit ugrál itt, maguk, nyugdíjasok úgyis mindent megkapnak az államtól! A szám is tátva marad a csodálkozástól. Csak annyit kérdezek tőle, hogy szerinte mindez ingyen van és én nem dolgoztam meg érte? Nem válaszol, én meg nem akarom tovább feltartani a sort. Tovább megyek…Most mondd meg, édes fiam, jól van ez így? Negyven év munka után beszólogatnak, mintha ingyenélő lennék? Negyven évig vontak kényükre-kedvükre a pénzemből, és amikor a saját pénzemet kellene visszakapnom, akkor úgy bánnak velem, mint egy élősködővel?
Én hallgatok, nem szólhatok bele, de egyre inkább érzem, mennyire fáj ez az asszonynak. Süt belőle.
– Mit sajnált tőlem? Hogy megöregedtem? Sokan meghalnak nyugdíj előtt, és azzal a pénzzel mi lesz? Micsoda dolog ez, hogy elvenni tudnak, de utána úgy csepegtetik vissza, mintha ajándék lenne? Én nem értem ezt a világot, ahogy ezt a barom sofőrt se, akinek rossz napja lehetett, vagy épp zavarja mindenki, aki öreg? Most mondd meg, nem szabad megérni az időskort? Aki nem hasznos, haljon meg? Miféle élet ez itt nálunk?
A válaszokat nem hallom, talán nem is baj, mert így remélhetem, hogy a telefon túlsó végén valaki megnyugtatja ezt az asszonyt, és nem veszíti el a világba vetett hitét. Az enyém sajnos megfakulóban van.
Bizonyára sokan hallanak hasonlókat, de vannak alkalmak, amelyek mellett nem lehet elmenni szó nélkül. Ezért, amikor szállok le, és megkérem, hogy engedjen ki a belső ülésről, csak annyit mondok, ne fájdítsa a szívét olyanok miatt, akikben nincsen jóindulat. Nem válaszol, csak bólint. Én meg újra meg újra elgondolkodom azon, miért lettünk ennyire szívtelenek és érzéketlenek mostanában?
Kép forrása: Pinterest
