Csak egy sima kérdés volt, egy alig észlelhető, ami megmozdított valamit a lelkemben. Ahogy az őszi szél egy levelet, amelyet nem sodort el eddig. Ott ültünk együtt és lestem őt, már nem éreztem, amit régen. Figyeltem, a szívem jegyzetelt, de kezdtem elfelejteni, hogy rajongok érte. Hittem benne, ahogy mindenki. A többiek szemében még látszott a remény, amely azt sugallta, ő megérti, hogy a világ rossz, igazságtalan, és majd változtat rajta. Ő Isten fia, hogyne tenné? Éreztem, hogy nem kételkednek benne, de én azt akartam, történjen valami. Hogy ne csak itt üljünk a porban, izzadtan és szavaktól fűtve, hanem legyen végre itt a menny, amit ígér nekünk. Most és nem a halálunk után. De Ő nem akart harcolni, a szeretetről mesélt, gyógyított, és észre sem vette, hogy sokan nem méltóak rá, és hogy őt gúnyolják. Mintha arról se lett volna tudomása, hogy a nép sóhajtozik, a rómaiak pedig nevetve szedik be az adókat. A mi országunk nem Isten országa, ahogy Ő állította, hanem egy másik hatalom szennygödre.
Nem voltam szelíd soha, most sem vagyok. Nem akarok az lenni. Változást akarok, de nem akkor, amikor már nem élvezhetem. Hogy boldogok lennének a szelídek, ahogy meséli? Azt hiszem, ostobák, aminek köze sincs a boldogsághoz. Ő azt se tudja, mi az. Én sem, mert hiányzik. Mert sosem voltam az. Csak nyugthatatlan és ingerült.
Egyik este, amikor már mindenki aludt, néztem őket. A tűz haldoklása közben az járt az eszemben, hogy épp az ilyenek, hátráltatják a változást. Rá vártunk volna? Ő a Megváltó? Gyáva, vagy csak kivár? Mi van, ha tévedek? Nem tűnt szentnek, Isten fiának sem. Ember volt, ahogy mi mind. Egy különös férfi, aki talán elhiszi, hogy a szeretet mindenkin segít, vagy a világ túlnőtt rajta, és nem tud vele mit kezdeni. Akkor döntöttem. A kétségbeesett sürgető hang, ami megszólalt a fejemben, nem akart távozni. Azt akartam, mutassa meg, ki ő valójában. Lépjen, és ne csak bámuljon maga elé. Nem árulásnak szántam, inkább egy próbának. Talán nem bűn, amit jó cél vezérel, győzködtem magam. Közben figyeltem, és még mindig vártam, hátha felébred.
Minden mozdulatai és hallgatása ijesztő volt. Ahogy az idő telt, és egyre többen hittek benne, úgy csendesedett el köztünk. Bennem azonban csak a harag ásta kútját, és hiába szórtam bele mentségem morzsáit, már nem hallottam, hogy koppannának az alján. Az időzítés késett, én viszont nem akartam késni.
Amikor megkerestem a főpapot, még remegett a lábam. A nehéz fakapu előtt állva ujjaim ne engedelmeskedtem. A kopogtató kicsúszott a kezemből, pedig csak egy lépés hiányzott. Azt mondtam magamnak, hogy ha sarokba szorítják, bizonyára nem fog meghátrálni. Isten nem hagyja magára választott népét! Ha Ő a fia, akkor mellé kell állnia, és segítenie kell nekünk, hogy megszabaduljunk.
A főpap arca rideg és szürke volt, mint aki sokat ül az árnyékban. Hangja azonban puha és sima, mintha egyenesen a kígyó szólt volna általa:
– Mit kérsz cserébe? – kérdezte. – Ugye, nem hazudsz nekem?
– Miért hazudnék, hiszen, magam jöttem el hozzád. Nem kell a pénzed, tartsd meg.
Felnevetett. Szárazon és diadalmasan.
– Dehogynem kell. Ha már itt vagy, jár érte a jutalom.
Elfogadtam.
– És honnan tudjam majd, hogy nem csapsz be? – rivallt rám. – A te fajtád hazug és álszent.
Megrázkódtam.
– Hogy hazudok-e? Nem, az én fajtám csak a túlélésért küzd. Fel fogod ismerni, mert más, mint mi. De segítek neked. Odalépek hozzá, és csókkal illetem az arcát.
A főpap elvigyorodott. Ravasz szemében megcsillant a fény. Tetszett neki. Az árulást élvezte, ahogy a hatalmat is, amit kapott, amit bármikor elveszíthetett, ha a zsidók úgy akarták volna.
A Getsemáne-kertben minden ugyanolyan volt, mint máskor. Rázott a hideg, és szótlan voltam, elmém nem csendesedett. Ő nem nézett rám másképpen, elfogadtam a kenyeret, amit felém nyújtott, és arra gondoltam, milyen nyugodt, még nem sejti. A többiek nevettek, ettek, és apróságokon vitatkoztak. Zsebemet mintha húzta volna a harminc ezüst, pedig meg se kaptam még, de éreztem, hogy zörög a lelkem. Közelebb lépett hozzám, úgy, hogy a tűz fénye egészen megvilágította az arcát, és halkan csak ennyit mondott:
– Amit meg kell tenned, tedd meg gyorsan! – Mintha nem hozzám szólt volna, szemében nem láttam magam. Elfogadta és tudta, mi vár rá. Ez fájt.
Mintha hirtelen hűvösebb lett volna. A fák suhogása is elhallgatott, amikor megérkeztek a katonák. Hallottam őket. Megfordulhattam volna, hogy elrohanjak, hogy messze legyek ettől a pillanattól, de nem tettem. A térdem reszketett. Még nem volt késő. Még…Aztán közelebb hajoltam, és megcsókoltam az arcát. A félelem keserű íze betöltötte a szám, nyelni se tudtam.
– Barátom…- ennyit mondott. Hangjában nem volt se élet, se harag. Csend volt, a tudás és bizonyosság.
A katonák megragadták. A többiek felhördültek, de nem mozdultak. Féltek. Mindannyian. Én azért, mert elvesztettem valamit, ami nem volt az enyém, de lehetett volna. Őt, a tisztaságot és a reményt. Azon az éjszakán nem aludtam. Botladozva, sírva jutottam vissza a városba. Nem emlékszem a testemre, de a lelkem egy másik világban ragadt.
Az ezüst nekicsapódott a combomnak, és úgy csilingelt, mint valami hálaének. Az árulásom dala. Azt hittem, jót teszek, hogy majd lázadni fog, hogy Isten megmutatja, nem hagyja el, felébred és nem engedi a rosszat győzni. De nem történt semmi, csak, aminek történnie kellett.
A templom udvarán gyülekeztek a papok, köpenyük suhogott, és kezüket dörzsölték. Kajafás elé roskadtam és annyit mondtam, vétkeztem, elárultam az igaz vért. Hangomban nem volt szín, testemben élet. Szavaim se felmentést vártak, csak kimondták, amivel nem mertem szembenézni.
– Ez a te dolgod? Nekünk mi közünk hozzá? – nézett rám ridegen.
A zsebembe nyúltam, és kiszórtam erszényemből a pénzt. Szikráztak a köveken. Senki nem hajolt le értük. Akkor már üres voltam. A semmi tapasztotta be gondolataim foltozott üstjét. Felálltam, elindultam. A város éledni kezdett, csak bennem készült a halál. Lélegeztem, vert a szívem, de nem voltam többé része ennek a világnak. Én, Júdás, a tanítvány elfolytam a széllel, a nappal és az út felett szálló porral.
Kép forrása: Pinterest