„Az egyik példaképem egyszer azt mondta: „Az öregedésben az a legrosszabb, hogy az ember kifogy az ötletekből.” Azóta nem tudom kiverni a fejemből ezeket a szavakat, mert nekem is ez a legnagyobb félelmem: a képzeletem hamarabb cserbenhagy, mint a testem. És ezzel szerintem nem vagyok egyedül. Az ember fura szerzet, mert látszólag jobban fél az öregedéstől, mint a haláltól.”
(Fredrik Backman)
Van egy pont az életben, és ez lehet negyven, ötven vagy hatvanévesen is, amikor az ember már nem a jövőjét tervezi, hanem a múltját elemzi, vagy próbálja meg értelmezni. Egy hajnalon, amikor felébred, nem azon töpreng, hogy mit fog ma elérni, milyen feladatai lesznek, hanem az jut eszébe, hogy lám, itt vagyok, túléltem ezt is. Az öregedés nem akkor kezdődik, amikor észrevesszük az első ráncokat, hanem amikor először érezzük meg, hogy a test már nem engedelmeskedik. A szív nem bírja a tempót, a térd nem hajlik úgy, ahogy kellene, amikor a bőr kezd kevésbé feszülni. Amikor már nemcsak reggel fáj valamink, hanem délután vagy este is.
Az öregedés nem esztétikai kérdés. Nem a tükör a legkegyetlenebb tanú, hanem a mozdulat, amit nem tudunk már megtenni, a szó, amit nem találunk, a név, ami elveszik az emlékezetünkben. De a jelek közé tartozik a csend is, mert telefonunk egyre ritkábban csörög, távolodnak az arcok, és a fiatalok udvariasan átadják a helyet, pedig úgy éreztük, nem is akartunk leülni.
A második félidő nem diadalmenet. Az első félidő hibáit cipeljük magunkkal, legyen az a dohányzás, a kevés mozgás, az álmatlanság vagy épp a kimondatlan sérelem. Azok a döntések, amelyeket jónak hittünk, vagy el nem gyászoltunk, most a tükörben úgy néznek ránk, mintha képesek lennének még nagyobb fájdalmat okozni. Óvatosabbá válunk, a spontaneitás kihuny tetteink sugara alatt, megfontolunk mindent aprólékosan, és sok esetben visszahúzódunk, vagy egyszerűen csak elfáradunk. Eközben bennünk egy hang sürget, mert kifutunk az időből, és már nem hisszük, hogy a lehetőségek végtelen sora vár ránk. Egyre több dologról mondunk le, mert nem akarjuk, nem bírjuk, vagy nincs kinek és kiért megtenni. Kételkedni kezdünk önmagunkban, és lassan azt tapasztaljuk, hogy a lélek, a belső láng alkalmazkodni kezd a test átalakulásához. Még megpróbál kapaszkodni, értelmet keres, olykor célt, elfogadást, de nem mindenkinek sikerül megtalálnia azt. Nem mindenki tud beletörődni abba, hogy amit felépített, elveszik, hogy saját teste árulja el, hogy láthatatlanná válik. A nők talán jobban megszenvedik, hiszen évtizedeken át a külsejükön keresztül mutatták meg magukat a világnak. Lassan, de visszavonhatatlanul meg kell tanulniuk, hogyan létezzenek látható szépség nélkül.
A férfiaknak viszont, akik a munkában, a teljesítményben hittek, meg kell békülniük a haszontalanság érzésével. Mindkét nem képviselőinek új identitást kell építeniük, és mindezt egy romló testre és fogyó világra kihelyezve.
Az öregedés nem mindig méltóságteljes. Sokszor dühös, zavarodott és kétségbeesett. A folyamatot nem lehet megállítani, csak elviselni, és ez napi harc. Lelkünk még régi vágyak után sír, keresi a fiatalság illúzióját, miközben józan pillanataiban tudja, hogy elvesztek.
Öregedni fáj, de ez a fájdalom nem szégyen. Emberi és természetes. Aki megéli tudja, hogy nem sok jó van benne, talán csak az, ha a test fájdalma nem párosul hozzá.
