Miközben a múlt sebei és a jövő még nem létező árnyai tartanak fogva bennünket, elillan a legértékesebb pillanat, a most. Sokan mondják, sőt mantraként sorolják, hogy éld meg a mát, ragadd meg az adott perc örömét, mintha az csak egy könnyed mozdulat lenne, egy mély levegő és némi figyelem. A jelenben maradni azonban sokkal nehezebb és összetettebb. A múlt visszahúz, a jövő nyugtalanít, és közben a jelen kifolyik ujjaink közt hangtalanul, mély nyomot hagyva bennünk.
Olykor múltunk emlékei súlyosak. Kimondatlan szavak terhelik, egy meg nem történt bocsánatkérés festi feketére, vagy egy rossz döntés, ami máig visszhangzik bennünk. És ezek sokszor nemcsak emlékek, mert folyton visszatérnek és ismétlődnek. Egyesek szerint tanítások, de nem biztos, hogy megértjük őket, Más-más bűnbakot keresünk, és az újraélés nem lesz megváltás.
És még ott van a jövő, amely bár nem létezik, ahogy a múlt sem, mégis bennünk és velünk van. Feladatokat ad, elvárja a tervezést, miközben aggodalmat generál. A mi lesz holnap, elég leszek, képes leszek jól dönteni, mind-mind olyan kérdések, amelyek két félelem közé ékelődnek.
Mesélni a jelenről pokoli nehézzé vált, mert az ember szereti látni a dolgok elejét és végét, de mára minden egyre bizonytalanabb és képlékenyebb lett. A jelen túl közel van, és néha úgy érezzük, nincs rá elég hatásunk. Pedig most történik minden, ami fontos, ami miatt örülhetünk vagy szomorkodhatunk. Sokszor elfelejtjük, hogy az igazi történetek, a fontos döntések itt születnek. Benne vannak egy váratlan elhatározásban, egy félmosolyban, egy csendben, amikor épp nem a múltat szedjük ízekre, és nem a jövőt akarjuk kierőszakolni. Ekkor létezünk és figyelünk igazán.
Lehet, hogy a mában élni nem hangos és látványos, nem mindig posztolható, de meglehet, hogy ez az egyetlen módja annak, hogy megtapasztaljuk: vagyunk. Itt, ebben a percben, ezekben a kevésbé fontosnak látszó hetekben, hónapokban. Az előretekintés az emberi természet része, de a túlzott jövőfókusz szorongást okozhat, bizonytalanságok, elvárások láncolatát alkothatja meg. Elvonja a figyelmet, és tulajdonképpen rájövünk arra, hogy sehol nem vagyunk otthon igazán. Az aggódás megakadályozhatja a jelenlét élményének megélését.
Ezért tudatossággal talán nemcsak a személyes boldogságunkat növelhetjük, hanem annak megélését is, hogy az élet legfontosabb értéke abban rejlik, hogy megmaradjunk a jelenben. Ehhez érdemes pár jó módszert elsajátítani, pl.:
- A nap végén vegyük számba, praktikus elalvás előtt, hogy mit éltünk meg, mi volt a jó a napunkban, és mennyire éreztük jól magunkat a bőrünkben. Hálát is adhatunk akárkinek (ki miben vagy kiben hisz, legyen az Isten, az Univerzum, a Sors), hogy vagyunk, élünk és tudtunk akár nevetni is a bajainkon.
- Napközben ne engedjük meg, hogy gondolataink elvigyenek bennünket. Lélegezzünk mélyen, tudatosan 10 percen át, ha lehetőségünk van, és próbáljunk meg nem gondolkodni közben. Kezdetben ez nem fog menni, de idővel és gyakorlással igen.
- Figyeljünk kicsit jobban a testünkre, vegyük észre, ha valóban fáradt, ha éhséget jelez vagy épp nem jelez, és ha azt érezzük, fájdalom keletkezik itt vagy ott, mozogjunk, még akkor is, ha ez nem több, mint öt perc. Sok öt perc képes a varázslatra.
- Ne akarjunk mindent megoldani gyerekeink, párunk, munkatársunk helyett. Hagyjuk, hogy tegyék a dolgukat, nem kell nekünk örökké nyüzsögni. Lehet, hogy nem lesz minden tökéletes, de akkor mi van? A ma generációjának az az egyik legnagyobb erőssége, hogy nem akarja kizsigerelni magát, mert még élni szeretne ötven, hatvan felett is. Sajnos, a régebbieket úgy tanították, hogy a munka mindenek felett áll…Pedig láthatjuk, hogy a túlzott megfelelni vágyás, a problémák feletti folytonos kontroll nem vezet nyugodt és hosszú élethez…Ezeken a gondolatokon és hozzáálláson azonban nem könnyű változtatni, pedig az életünk múlik rajta.
Legyen életünk és perceink aktív részesei és valódi megélői MOST!
