Róza meghalt. Viszonylag gyorsan, nem sokat szenvedett. Ezt kijelenteni ostobaság a részemről, mert nem voltam a bőrében. De ismertem őt, és úgy érzem, többet szenvedett, amíg élt. Mintha egy percig se lett volna boldog. Mosolygott, de minden zavarta ezen a bolygón.
Utálta a nagyvárost, mert koszos és zajos, de utálta a kisvárost, mert unalmas és szintén zajos. Azt mondogatta, hogy ott még az is eseményszámba megy, ha ősszel hullanak a levelek. Rühellte a munkáját, mert a kollégák merevek és nem pletykálnak eleget. Ez utóbbit nem így mondta, inkább érzékeltette, hogy ingerszegény a környezet, ami egy iskolára nem lehet jellemző, elvégre nem a sivatagban tanított.
Panaszkodott és panaszkodott, amikor állást ajánlottak nekem Chicagóban. Sokáig nem szóltam róla neki. A gyerekeink itt nőttek fel, de most kinyílt előttünk a világ. A szerződésem három évre szólt, azalatt profin megtanulhatnának angolul, gondoltam, és kezdtem beleélni magam. Amikor végre elő mertem hozakodni vele, megörült. Majdnem elsírtam magam, hogy boldognak látom. Pedig Róza sosem volt az. Főleg, amikor negyven felett elkezdett hízni. Épp csak annyit, hogy jól álljon neki. Tetszett és viccesen meg is említettem, erre két hétig nem állt szóba velem. Ebédet se csinált, hiszen ott az a puccos étterem a cégnél, egyek ott, ha annyira odavagyok érte.
Amerika úgy robbant be az életünkbe, mint egy csoda. Hittem benne, hogy szeretni fogja. Kaptunk egy pazar házat a külvárosban, igazi filmbeillőt. Azonnal beleszerettem, ahogy a fiúk is. Túl tökéletesnek tűnt minden. A srácok könnyedén beilleszkedtek, nekem sikereim voltak, csak Róza szenvedett, mert a kertvárosi létet is utálta. A gyepek, a virágok, a rendezettség nála gúny tárgya volt, és persze unatkozott. Angolul nem beszélt, így esélye sem volt ismerkedni. Bár beiratkozott egy tanfolyamra, rövid időn belül otthagyta. Eljárt bevásárolni, főzött és tévézett. Hetente nyolcszor megkérdezte, nem mehetnénk-e előbb haza. Tényleg nem értettem őt, de fájt, hogy üres és szomorú.
Ezért egyre több kirándulást szerveztem, ellátogattunk az óceánhoz, voltunk a Niagara-vízesésnél és Disneyland-et se hagytuk ki. Amerika óriási és mindenben az. A kocsik, az adagok, a bevásárlások, de az emberek is. Magányában és elszigeteltségében felszedett még pár kilót, de én ez se bántam, mert szerettem. Inkább az nyomasztott, hogy mennyire keserű. Szidta a tolakodós amcsikat, a plázák szörnyű kínálatát, és a mértéktelen pazarlást, amit tapasztalt.
Ebben az időszakban kezdtem inni. Először csak keveset, hetente egy-két alkalommal, majd naponta, de arra ügyeltem, hogy ezt a munkahelyemen senki ne vegye észre. Az alkohol megnyugtatott, feloldott és kikapcsolt. A fiúk sportoltak, egyikük se akart baseball-ozni, mint errefelé mindenki, inkább kosaraztak, a kisebbik evezni járt. Öröm volt nézni a lelkesedésüket. Hadd ne mondjam, profin beszéltek angolul, és a tanáraik is elégedettek voltak velük. Lehettünk volna boldogok, mert több jut az átlagnál, mégse lett így. Legszívesebben maradtam volna, amikor letelt a három év, a gyerekek se vágytak vissza, bár a nagyszüleik hiányoztak. Róza viszont a harmadik évben már vágta a centit. Néztem, ahogy a hatalmas konyhánkban áthúzza a napot a naptárban, ami végre mögötte volt és sóhajtozik. Már főzni se akart nagyon. Olvasgatott, telefonált és szenvedett. Tudtam, hogy ha hazamegyünk, mindez folytatódik… Szerettem, de kezdett betelni a pohár. Egyre többet ittam, és egyre kevesebbet beszéltem otthon. Voltak néma estéink, amik úgy teltek el, hogy én még dolgoztam, ő pedig bámulta a tévét, és megjegyzéseket tett a sorozatok szereplőire. Hogy mit értett belőlük, fogalmam sincs, de nem zavarta túlságosan.
A szomszédokat nem ismertük, csak messziről köszöntünk nekik, barátságtalannak látszottak, de az is lehet, hogy mi voltunk azok. Féltem attól, hogy mi lesz otthon, hiszen a kisvárost előtte is gyűlölte. Munkát kellett keresnem neki, mert éreztem, megőrül otthon. Amikor hazaértünk, a sors a segítségemre sietett. Egy irodába vették fel programszervezőnek, ami azt jelentette, sok emberrel beszélhet, nem lesz sok szabadideje, és végre elfelejtheti az önsajnálatot. Hetekig lelkes volt, aztán ez a lufi is kipukkadt. Úgy éreztem, beledöglöm, ha tovább látom a szenvedését. Nem titkolta, hogy utálja az életét. Néha már azt gondoltam, élni se akar. A fiúk se voltak feldobva, mert sokkal nehezebben illeszkedtek vissza, mint sejteni lehetett. Különösen a kisebb, aki akcentussal beszélte a magyart. Nevettünk rajta, de az iskolában bántották miatta. A nagyobb gimibe került, azonnal felvették a legjobba, amit megjelölt, a kicsi meg vergődött ötödikben és Amerikát sírta vissza.
Róza veszekedett vele, velem is, mert már rendesen ittam, és magával is, ami elhozta a poklok időszakát. Ahogy betöltötte az ötvenet, még rosszabbra fordult minden. Pedig lefogyott, befestette a haját szőkére, munkáját dicsérték, és a barátaink gyakran meglátogattak bennünket. Kártyáztunk, nevettünk és ittunk. Tudtam, hogy baj van velem, de hárítottam. Annyira fájt a semmi, az üresség, a szeretetlen életem, hogy nem bírtam letenni a poharat. Arra neveltek, hogy legyek a család feje, motorja. Az én feladatom volt eltartani és kormányozni a családot, miközben magamat se tudtam irányítani. A feleségem elsorvadt mellettem, és nem értettem az okát. Rákérdeztem, de eszébe se jutott igazat mondani. Vagy nem tudta, hogy mi bántja. Ordított velem, hogy ne igyak, és akkor is, amikor javasoltam neki, hogy menjen szakemberhez, mert rászorul, depis. Hetekig nem szólt hozzám, és külön aludt. Amikor megenyhült, olykor azzá vált, akit megismertem. Hogy mi okozta ezt a változást, nem tudtam, de jó érzés volt látni, hogy nevet, hogy képes önfeledt lenni akár perceken át. Majd visszaesett, és az lett, aki addig.
Aztán megbetegedett. Rák, mondta az orvos, és mi nem bíztunk semmit a véletlenre. Egy vagyont is kifizettünk, hogy magánban megműtsék. A műtétet elcseszte valaki, mert utána rosszabb lett, pedig az ellenkezőjét állították. Róza feküdt és a szemünk láttára fogyott el. A végén már csak egy csontvázat láttam, nem őt. A szeme halt meg először. Talán nem is élt igazán soha. Ötvenöt voltam, a fiúk nagyok, egyetemre járt a nagyobb.
A haldoklása időszakában viszont nem hallottam panaszkodni. Mintha ezt várta volna. Abbahagytam az ivást, és amikor elment, megkönnyebbültem. Úgy, mint aki terhet tesz le. Úgy, ahogy nem lett volna szabad, mégse éreztem lelkifurdalást. Megszerveztem a temetést, és elköszöntünk tőle. Sírtam és végtelenül szomorú voltam. Hetekig kerestem nyomát a lakásban, majd egy reggel arra ébredtem, hogy mosolygok. Könnyű lettem, majdnem vidám. Ahogy múltak a hetek, egyre inkább felszabadultam.
A pia végleg eltűnt az életemből. Eladtam a házat és elköltöztem egy másik városba. Oda, ahol nem ismertek se engem, se Rózát. Mertem nevetni. Sebeim már nem szakadtak fel, magamért feleltem, nem más boldogágáért, amellyel kudarcot vallottam. Egy évvel később megismerte Laurát, Róza ellentétét. Féktelenvolt, szabad és semmit nem vett komolyan, ami nem fontos. Eszébe sem volt műgondokat gyártani, és azt az elvet vallotta, hogy ma kell élni, holnap csak meghalni lehet.
Szeretem őt. Vele élek, vele kelek és fekszem. Nem tinilány, ne higgye senki. Tíz évvel fiatalabb nálam, de néha ezt évszázadoknak érzem. Mindent szeret, amit Róza nem: a lassúságot, de a pörgést is, kirándul, ám lustálkodni se rest. Amióta vele vagyok, újra él a szívem. Eszembe se jut inni. Futok és jógázom.
Róza után mintha az életem abba a szakaszába lépett volna, amire mindig is vágytam. Szerettem őt, szerettem a gyerekeim anyját, de nem tudtam olyasmit adni neki, amire vágyott. Laura semmit sem kér, csak mosolyog, lélegzik és közli, odaégette a pizzát. Még a levelek hullása is tetszik neki.
