Két lélek, két nézőpont, két világ…És a mai valóság:
Én
Nem értem anyát. Még fiatal, ötven múlt, tele van élettel, és mégis nemet mond. Lehet, hogy energiáit csak én látom? Nem hiszem. Megy, tanul, szervezkedik, mindez lételeme, ahogy a folytonos intézkedés is, de amikor arról van szó, hogy változtasson az életén minőségileg, megrázza a fejét. Valami olyasmit mond, hogy az öreg fát nehéz átültetni, de nem hiszek neki. Viccesen azt felelem, hogy jó talaj kell hozzá, de nem nevetek. Figyelem őt, és azt látom, belenyugodott abba, ami itt van. Én már nem bírom a közönyt, a semmit, az apátiát. Nem bírom az embereket, akik hazudnak, akik azt mondják, lehetne rosszabb is, de egyszer se kérdezik meg, hogy jobb talán nem? Félek, hogy ebben a környezetben megfulladok, hogy a gyerekem lelke elsorvad. Nekem ne mondja senki, hogy régen is ez volt. És ha ez volt, akkor rendben van? Akkor hagyni kell, hogy a rossz rossz maradjon? A világ forrong és átalakul. Hiába nem nézek tévét, a telefon és a média akkor is minden formában közvetíti a jövő vízióját.
Még harminc se vagyok, de jobban átérzem a helyzetet, mint azok, akiknek csak az a legfőbb gondja, hogy van-e az asztalukon kenyér meg tej. A világ nem(csak) ezekből áll, ordítanám azok arcába, akiknek nincsenek már álmaik. Ha voltak is régen, elvették tőlük, és mára már elfelejtették, hogy szerettek volna többet és jobbat a mostani vergődésnél.
Az élet nem lehet egyenlő a munkával, kizsigereléssel, és az állandó stresszel. Világot kell látni, meg kell ismerni más népeket, kultúrákat, nem beszélve a nyelvekről és a tájakról. Színházba és kiállításokra kell menni, hogy a lelkünk ne éhezzen. Nem akarok patetikus lenni, de másképp nem tudom ezt mondani. Most azt látom, hogy kevesen mozdulnak, fáradtak, unottak, és pénzük sincs. Értem én ezt, de akkor miért nem akarnak változtatni? Azt se tudom felfogni, hogy egy nagymama vagy nagypapa miért nem akar az unokájának más világot? Nincs pénz, jön a válasz, de akarat még lehetne.
Anya más, nem ősrégi kövület, és épp emiatt nem tudom elhinni, amikor bejelenti, nem költözik velünk külföldre. Nem tud angolul, mire kapásból azt felelem, majd megtanul. Ráragad, ahogy mindenkire. Ott nincsenek barátai, sorolja az ellenérveket, mire én megrántom a vállam, és benyögöm, hogy rajta áll, lesznek-e. Még az is lehet, hogy talál magának egy sármos George Clooney-t, aztán nem is látjuk majd csak félévente. Nevet és legyint. Mondd meg nekem, mi hiányozna annyira, hogy ne tudj lépni miatta, faggatom megállás nélkül. Ezt is utálja. Hallgat. Látom, hogy töpreng, mert ő se tudja pontosan, csak fél. Hiába mondom, hogy ott vagyunk neki mi, aki segítünk, de rájövök, hogy épp ezt a segítséget nem akarja.
Hiányoznának az ízek, illatok, a kultúra, az, hogy otthon van, feleli nagy sokára. Otthon, kérdek vissza. Hát nem ott van otthon az ember, ahol a szerettei vannak? Szeme elfelhősödik, és elfordul, hogy ne lássam, sírni fog. Ha elmegyünk, ki lesz melletted, amikor beteg leszel? Nem jöhetsz gyakran meglátogatni az unokád, nem ugorhatunk el hozzád felrakni egy polcot, nem várlak a kedvenc leveseddel, mert szerinted az a legjobb ezen a bolygón, nem beszélve az unokád lágy puszijáról. Gyorsan letörli a könnyeit, amiket el akart rejteni, és visszafordul, hogy mutassa, erős. És a fodrász, a kozmetikus, a réteses a piac sarkán? Erre már alig tudok higgadtan felelni. A fák, a gesztenyesor, a kürtőskalács, a virágos, aki mindig kedves, de túl beszédes?
Anya, kezdem, ezek nem az életed. Tévedsz, morogja. Ezek mind az én életem, nem beszélve arról, hogy szeretem a bodza meg a hársfa illatát, és ott magyarul nem szólalnak meg a régi házak, utcák, vagy a kövek, amelyeket mindig megsimogatok a rakparton. Megcsóválom a fejem. Tényleg úgy beszél, mint, aki nyolcvanéves, és nem akarja meghallani az újat. Pedig ő még nem ásta el magát a tévé előtt. Látja, miként romlanak meg barátságok a politika miatt, nap, mint nap megéli a türelmetlenséget és a mérhetetlen rosszindulatot, ami a keserű városiakból (falusiakból) árad.
Már nem állnak meg segíteni az emberek, arra se, hogy információt adjanak vagy kérjenek, nem akarnak kávézni egyet, mert sietnek, és senki az égadta világon nem képes udvariasnak maradni, ha lassú vagy beteg vagy, mert rohan megváltani a saját világát. Tényleg nem jössz velünk? Pedig várna a tenger, a szépséges partok és sziklák, nem beszélve a különleges házakról, amelyeket úgy szeretsz. Színesek, kőből vannak, és annyi virág díszíti őket, amennyi nálunk egy egész utcában nincs. Várna, de nem.
Feladom. Mondhatok bármit, úgy látom, az öreg fa csak kivágható, tényleg nem ültethető.
És következzen most a másik nézőpont:
Kép forrása: Pinterest
