Elmesélem a szombatot. Mily csoda, Gergely megkérte a kezem. Minden előzetes jelzés nélkül, és csak azért, hogy bebizonyítsa, ura a helyzetnek. Pedig semmit sem ural, csak épp dacos kamaszt játszik, aki meg akarja és akarta mutatni a külvilágnak, hogy márpedig ő megnősül, ha akar. Nem, ez így nem pontos. A lányának akart példát statuálni apaságból, de én ehhez nem asszisztálok.
Tudom, hogy szeret, szívesen van velem, de egy elkényeztetett, beképzelt lányka miatt, aki már maga sem csitri, ne akarjon elvenni. Az egész úgy indult, hogy érezzük jól magunkat, és lesz, ami lesz. Lett is, a görcs. A gyomromban, az övében és tulajdonképpen a gyerekeinkében, akiket minden bizonnyal elrontottunk, mert nem örülnek az örömünknek.
Egy étteremben, legyen az bármilyen puccos is, nem hangulatos megkérni senki kezét még akkor se, ha a filmekben ez van. Egyáltalán nem jön ki jól a jelenet, ha az egész család ott van, mert elveszíti a jelentőségét, elsilányul, és oda a meghittség. De amikor ezt egy felnőtt férfi teszi, aki már nem először nősül, nevetséges is lesz. Szerencsétlen, amikor előkapta zakója zsebéből a dobozt és rám nézett, azonnal tudta, hogy nem kellene, de már nem tudott megállni.
– Nóra, szeretlek! Megtisztelsz azzal, hogy hozzám jössz? – kérdezte olyan színpadiasan, hogy majdnem kiábrándultam belőle. A szemhéja is remegett, és én hálát adtam az égnek, hogy nem térdelt le. Ennél már csak az lehetett volna rosszabb, de az se segített a helyzeten, hogy Dalma felvisított:
– Apa! Ne csináld! – kiáltotta, de rám nézni nem mert.
Az én fiaim felröhögtek, a lányom elsápadt, de legalább befogta a száját. Akkor még. Talán, mert Dalma megelőzte. Pedig fél órája még kedélyesen cseverészett mindenki, legalábbis ezt a látszatott keltette.
Gergely, mint aki meg se hallotta, a kezem után nyúlt, de nekem görcsbe merevedett és eszem ágában sem volt hagyni, hogy felhúzza rá a gyűrűt, ami nem is tetszett. Nagy volt és hivalkodó, nem illett hozzánk.
– Dalma, kérlek! – suttogta kétségbeesetten, mire engem elfogott a harag, és nem sokon múlott, hogy ne mondjak egy cifrát vagy ne vágjam szájon a lányt, aki sose fog szeretni engem.
– Mondtam már neked, hogy a pénzedre hajt! – sziszegte az asztali vipera, de persze mindenki hallotta.
Az én drága szerelmem levegő után kapkodott, de a lányom előbb kapott észbe.
– Menj te a picsába a pénzeddel együtt, hülye ribanc! – kiáltotta levegővétel nélkül. – Anya, hagyd őket, nem látod, hogy nincs mögötte semmi, és ez a cafka félti a seggét?
A cafka ekkor felpattant és a bora egész tartalmát a lányom arcába löttyintette.
– Gondolom, nem ismered eléggé a cafkákat, mert ha így lenne, számíthattál volna erre! – ordította vörös fejjel.
Hadd ne mondjam, hányan fordultak felénk, és élvezték a műsort. Én csak álltam, az arcom színe gyorsabban váltott, mint az utcai lámpa sárgáról pirosra, és a férfira bámultam, hátha közbelép. Nem tette. Lefagyott, elszürkült, és magában azért imádkozott, hogy törjön ki azonnal a harmadik világháború, hogy elmossa ezt a jelenetet. Az viszont nem akarózott megérkezni, ahogy egy földrengés vagy vulkánkitörés sem, mire én ráordítottam a lányomra, hogy fejezze be, Dalmára, hogy menjen a pokolba, és vigye apja pénzét is. A fiaim felálltak, gúnyos mosolyt villantva közölték, hogy elment az étvágyuk, és soha életben nem találkoztak ennyi hülyével, majd megfordultak, és elhagyták az éttermet. A felszolgálók szerencsére nem avatkoztak bele. Egyetlen lányom, akinek száját szappannal mostam volna ki, a ruháját törölgette, és vártam, hogy mondjon valamit, de hallgatott.
– Torkig vagyok veletek! – mondtam végül kimérten. – És hogy megnyugodjon mindenki, nem megyek férjhez. Sajnálom, Gergely, ez nem volt a legjobb időzítés.
Azzal felálltam, lesimítottam a ruhám, a szép halványkéket, amit külön erre az alkalomra szereztem be, és emelt fővel elvonultam a mosdóba bőgni. Hogy a lányom mikor ment haza, nem tudom, de az biztos, hogy azóta nem áll szóba velem. Szerinte gyáván otthagytam a pácban, nem beszélve arról, hogy úgy tettem, mintha ez egy egyszerű ebéd lenne, miközben tudtam, hogy az eljegyzésemet akartam lenyomni a torkukon. A kisebbik fiam még felhívott, sajnálkozott, a nagyobb viszont a húga pártját fogta. Gergely meg eltűnt, bár írt egy rövid üzenetet, amelyben találkára hív, de nem válaszoltam. Pontosan ez volt az a válasz, amire képes voltam. A semmi. A nem akarlak látni mostanában – válasz.
Ennek két hete, és hogy mi lesz ezután, nem tudom. Még mindig fáj a szívem, haragszom és csalódott vagyok.
Folytatjuk…
Kép forrása: Pinterest
