Amikor megláttam őket, elfogyott a levegő körülöttem. Nem képletesen. Fel se tűnt, mert nem lélegeztem. Azt hiszem, egy pillanatig agyhalottá váltam, és ha valaki megkérdezte volna, felajánlom-e a belső szerveimet, csak pislogással válaszoltam volna. Szürreális és banális volt a helyzet, olyan, amilyet már megírtak komédiában, tragédiában jó párszor, és ha nem velem történik meg, még fel is nevettem volna.
Két hónap volt az esküvőnkig, amit fél éve szerveztem. Ez alatt a fél év alatt egyszer se vettem észre, hogy Balázs nem akarta. Hogy vettem volna, amikor tudtam, hogy szeret. Ki a fene gondol arra, hogy egyszer csak meglátja a legjobb barátnőjével csókolózni az utcasarkon. Azt hittem, manapság már senki nem nyalja-falja a másikat nyilvánosan, de tévedtem. A zebra túloldalán várták a zöldet, ahogy én is, csak épp takarásban. A helyzet komédiáját szerencsére nem fokozta a tény, hogy mondjuk esküvői ruhapróbára mentem. Nem, egyszerűen leugrottam a közeli pékségbe szendvicsért, mert nem ettem semmit reggel és már szédültem. Hirtelen úgy éreztem, hogy megvakultam, megőrültem, mert az azért túlzás, hogy egyszerre két ember áruljon el.
Anett volt az a lány, akivel nyolcadikban megfogadtuk, hogy mindig kitartunk egymás mellett. De tényleg. Támogattam, amikor az anyja meghalt méhnyakrákban, amikor a szerelme faképnél hagyta különösebb magyarázat nélkül, és akkor is, amikor hónapokig nem talált munkát. Nálam lakott, nem kellett fizetnie érte, és együtt bőgtünk a romantikus filmek legtöbbjén, ahogy a Trónok harcán is, bár ez talán megjátszott volt.
Három évvel ezelőtt ismertem meg Balázst, természetesen ő is, hiszen nem igazán volt titkunk egymás előtt. Eddig a történetem annyira szokványos, hogy rágondolva röhejesnek gondolom magam, mert hittem nekik. Mindkettőjüknek, és nem tűnt fel, hogy egy pár lettek. Álltam a zebránál, és mielőtt zöldre váltott volna, befutottam a legközelebbi fehérneműüzletbe, ahol elsírtam magam. Láttam, hogy a tinikorú lány szeme kikerekedik, és jobbra-balra pillantva azon töpreng, hívjon-e segítséget. Őrültnek látszottam, pedig csak szomorú voltam. Milyen egyszerű szó ez: szomorú. Nem mond semmit, vagy nem eleget. Ránéztem és megráztam a fejem. Jól vagyok, suttogtam, mire megint egy ostoba film jutott eszembe, amelyben pofára esik a szereplő, de felpattan, és közli, hogy semmi baja, miközben hatalmasat zúgott. Ahogy én. Nincs ember a világon, aki nem kérdezi meg magától azonnal, hogy vajon miért történik ez vele? Miért hagyja a vőlegénye, hogy szervezze a vacsorát, amelyet biztosan nem lehet már lemondani, vagy csak nagy veszteséggel. A ruhát megvettem egy hete, és ott lóg anyuék szekrényén, hogy a vőlegény ne láthassa. Hogy meglepetés legyen neki. Sikerült. Olyan nagy lesz, hogy nem is látja majd.
Kisomfordáltam a boltból, zsebkendő után kutattam a táskámban, amikor eldöntöttem, mit teszek. Sírok, mert fáj és mert muszáj, de nem hagyom annyiban. Tulajdonképpen a miértek se érdekeltek, csak a bosszú.
Így percek múlva felhívtam régi szomszédunkat, és kértem, hogy jöjjön át zárat cserélni. Aztán a bankba telefonáltam, és elintéztem, hogy a bankszámlámra kerüljön az összes pénz, amit én örököltem a mama után, már nem akartam befektetni, vagy a jövendő férjem vállalkozását támogatni, ahogy megbeszéltük. Szóltam a munkahelyemen, hogy rosszul vagyok, nem tudok bent maradni, talán elhitték. Rosszul voltam, ahogy csak lehetett, de azért nem adtam fel. Annyi dolgom volt még. Fogtam pár zsákot, és beledobáltam Balázs cuccát, a ruháit, cipőit, és a kis kacatokat, amiket tőle kaptam, ahogy a fürdőből is kipakoltam. Érdekes módon minderre elég volt egy óra. Aztán megérkezett Jóska bácsi, meglátta az ajtó melletti zsákokat, és nem kérdezett semmit. Kicserélte a zárat, ahogy annak rendje és módja, majd megsimogatta a vállam. Nagy a baj, morogta, de nem nézett rám. Kifizettem volna, de csak anyagköltséget kért. Ettől is sírhatnékom lett. Megcsóválta a fejét, és nem vigasztalt. Még szerencse, hogy a lakatosok legtöbb esetben nem lelkiznek.
Balázsnak annyi. Tudtam, hogy munkahelyén nem szívlelik különösebben, talán, mert túl törtető, így az járt a fejemben, hogy ott se marad sokáig, ahogy az én életemben sem. Hátra volt azonban Anett. A barátnő, akinek nem volt szent egy kapcsolat, amely kis híján házassággal végződött. Egy régi barátság, amelyet nemhogy elárult, még le is köpött. Annyi fiú van a városban, annyi szabad és gátlástalan pasas, neki épp az enyém kellett? Az enyém se jó kifejezés, elvégre nem birtokoltam, nem egy vagyontárgy vagy lakás, ami a nevemen van. A sors keze viszont nem íratta alá velem, hogy a mama utáni lakást is eladjuk, amely a legnagyobb hiba lett volna.
Azon töprengtem, milyen bosszút érdemel, mit kell ahhoz tennem, hogy hogy az emberek megértsék, hazug és becstelen? Azzal kezdtem, hogy felhívtam a főnökét, és elmondtam neki, hogy Anett kellemetlen dolgokat terjeszt róla. Nem is hazudtam, csak eddig nem foglalkoztam a ténnyel. Meghallgatott, hümmögött, de tudtam, hogy ki fogja tenni. Ő se faggatott arról, ki vagyok és miért teszem, mert a rosszat nagyon könnyű elhinni. Amikor mindezzel végeztem, a holmik szép rendben sorakoztak az ajtó előtt, megcsörrent a telefonom. Balázs volt az. Enyhe bánatot színlelve közölte, hogy később jön haza, ne várjam meg, mert estébe nyúló tárgyalása lesz. Istenem, hogy lehet az, hogy a férfiak mindig ezt hazudják? Ha azt mondanák, hogy kitört a Vezúv és elárasztotta Nápolyt, bíz’isten jobban elhinném, mint ezt a tárgyalós szöveget. A felsővezetők mindig este értekeznek és sose akarnak pihenni? A filmekben soha, a minta adott, Balázs is úgy gondolta, ennél több nem kell. A szerelmes nő megvezethető. Jaj, egy újabb közhely.
Annyit feleltem neki, hogy nyugodtan maradjon, csak a cuccát addig esetleg elviszi valaki, mert úgy hiszi, lomtalanítást csináltam kutyafuttában. Főleg, mert a laptopját is a zsákok tetejére tettem a kedvenc órájával együtt. Hallottam, hogy levegő után kapkod, neki jutott valamennyi. Több, mint nekem a zebránál. Megbolondultál, kérdezte hörögve, de én csak annyit mondta, Anett. Elhallgatott, kinyomtam, és vártam, hogy ő keressen, de nem csörgött a telóm órákon át. Besötétedett, a tél benyomult a lépcsőházba, amikor bezártam a régi életem, és elindultam haza, hogy szóljak anyuéknak a változásról.
Másnap új telefonszámot kértem, és lemondtam az esküvői vacsorát. Pontosabban nem az egészet, hanem úgy döntöttem, csinálok belőle egy kellemes összejövetelt. Meghívtam a munkatársaim, pár valódi barátot és eldöntöttem, eszünk egy jót, és ezzel ülünk tort a korán elhalt házassági próbálkozásom felett. Szüleim nem mondtak semmit, látták, hogy a magam módján gyászolok.
Anett soha nem keresett meg, hogy magyarázkodjon. Egy évvel később gyereke született Balázstól, miután kitették a munkahelyéről. Exem is épp jó állás után kajtatott, mert finoman utaltak rá, hogy nem való a régi csapatba.
És én, kérdezhetné bárki. Meghaltam, elgyászoltam magunk, elestem, sírtam, majd felálltam. Hogy bosszúm fontos része volt-e ennek? Igen. Megbántam-e? Semmiképp. Újrakezdtem-e? Még nem. Tudok-e nevetni? Olykor. Bízni? Véletlenül se.
Életem egyszerű, szokványos és ötlettelen. De fel fogok éledni, tudom. Egyelőre azonban a világom még sebekből áll, de kérdésem egy sincs. Válaszokat nem várok, mert nincsenek, és ha lennének is, feleslegesek.
Kép forrása: Pinterest
