Az idilli képeken a család a strandon kacag, mindenki boldog és felhőtlen, mert hát süt a nap, a víz kellemes és a közös program erősíti a kötelékeket. Ám a valóság egészen más, sokkal inkább hasonlít egy túlélőtáborhoz, amelyet vegyítettek egy logisztikai katasztrófával. Akinek része volt benne, legfőképp utólag mosolyog. Az adott helyzetben örült, hogy nem kapott agyvérzést.
Kezdjük az elején. Már a pakolás is vérre megy. Sok a cucc, de ne legyen sok, mondja apa. Vajon melyik fürdőruha lesz jó? Elzás, a hableányos vagy azok már dedósak? A tavalyi, amit utáltunk? Közben gyűlnek az előszobában a strandkellékek: matrac, ami nem biztos, hogy jó még, a vödör, lapát, pokróc, naptej, váltóruha, ennivaló, innivaló, hűtőtáska, napernyő, kis sátor, törölközők, és a nedves törlőkendők, nem beszélve az úszógumiról meg a vízipisztolyokról. Mindez begyömöszölve nem kis munka árán, és jöhet a kaland.
A gyerekek már a kocsiban elfáradnak, ezért unalomból is marják egymást, vagy ha nem, akkor egyiknek biztosan pisilnie kell, a másik szomjas, a harmadik hányingerrel küzd. Az út meg kanyarog, ami nem segít abban, hogy megússza a hányást. Ha három percig nem sír senki, akkor az út már békésnek is nevezhető.
A parkolás művészete maga lenne a tankönyvi példa, ha fél kerék nem lógna az árokba, vagy épp a járdára, miközben a gyerekek már rohannának a vízbe, az anya meg azt se tudja, melyik kezével pakoljon ki, rángassa vissza a futni készülőt, vagy épp cseréljen pelenkát, mert a legkisebb elvégezte a dolgát, ahogy azt kell, és olyan szagélményt hagyott maga után, hogy a bűzös borz is rimánkodna a receptjéért…
Ezután, nagyjából tíz perccel később, mikor is az apa még nem kapott hőgutát, találnak egy zsebkendőnyi helyet, persze a kukától nem messze. Már mindenki sír, különösen a legkisebb, aki homokos lábbal eltiporta a szendvicsek felét, majd a középső, mert elvették a labdáját, és a harmadik, mert szűk rá a fürdőruha. Az anya megpróbál higgadt maradni, nem üvölteni, ezért csendes kegyetlenséggel, vérfagyasztó hangon rárivall a gyerekekre, hogy maradjanak nyugton, jön a naptej. Több módszer is létezik a bőrre juttatására. Fel lehet kenni üldözés, lefogás vagy zsarolás közben is, és mit ad isten, minden módozatra lehetőség nyílik. Így van, akinek a szemébe is kerül, no meg a pokrócra, és pár csepp a szendvicsekre is.
Ezután jön a víz. Az apa még csak álmodozik róla, hisz a lyukas matracot fújja, a legkisebb már térdig bent gázol a vízben és fröcsköl, a másik kettő meg nyivákol, hogy hideg, és inkább fagyit enne. Ha mindezzel megvagyunk, akár ehetünk is, mondja az anya, de a hozott nem ízlik, kukorica kell, az uborka szökik a rántott hús mellől, a paradicsom kipotyog, és az innivaló is okvetlenül felborul az ingatag talajon.
A várva várt fürdésről kiderül, hogy nem más, mint egy kémszolgálat által lebonyolított akció, ahol két szempár villog jobbra-balra, és keresővel lesi az úszókat a vízben és a víz alatt is, nem beszélve a partról, mert az egyik gyerek biztosan kint duzzog valamiért.
A visszaindulás újabb harc. Ne menjünk még, nem találtam kagylókat, elveszett a fülbevalóm, a kislapátom, a labdám – csatakiáltások mellett kell a csomagokat összeszedni, ami lehetetlennek tűnik. A matracból szökik a levegő, pedig nem kapott szabad utat, az ernyőről folydogál a koszos víz, a gyerekek pedig két kiló homokkal a lábukon ülnek be a kocsiba, miközben álmosak és nyűgösek.
Mégis nekifutunk újra a jövő héten, súgja az anya somolyogva, miközben az egyik gyerek már alszik is, a másik pedig bóbiskol, a harmadik meg unottan bámul kifelé az ablakon. Valahol a homokkal kipárnázott pillanatok egyikén az apa is felsóhajt. Még emlékszik arra, milyen volt, amikor hazafelé nem ő vezetett, hanem egy apró rákot próbált a tesója cipőjébe csempészni, amit titokban elrejtett a vödrében. Ezek a családi emlékek teszik majd később emlékezetessé az éveket, ívódnak bele a családi legendáriumba, és mesélik hangosan nevetve, mert mindenki tudja, milyen jó, ha együtt a kis csapat.
Kép forrása: Pinterest
