Az a valami egy hosszúkás lap volt. Kulcsfélének látszott, de mégse hasonlított egy ajtónyitó kártyához. Nem fektették le, inkább csak nekitámasztották a falnak, ami furcsa ötletnek tűnt.
Szétnézett és érte nyúlt, miközben az járt a fejében, hogy valószínűleg valaki figyeli, és azonnal rá fog támadni, hogy kidobja. A csendet azonban vágni lehetett, így Sára alaposan szemügyre vette a lapocskát, majd a zár melletti nyílásba csúsztatta. Egy apró pont villant fel ekkor, és az ajtó mindenféle nyikorgás nélkül megadta magát. A szűrt fény csak annyit engedett láttatni, amennyit épp muszáj volt, azaz a küszöböt, és sötét falakat.
Nem habozott, belépett, és betette maga után az ajtó, miközben markában szorongatta a kulcsot. Nem tudta, van-e bent világítás, de zsebébe nyúlt és telefonja segítségével mégis körbe tudott nézni. A házacska két szobából állt. Az egyik tele volt könyvespolcokkal, a falakon régi, megsárgult fényképekkel, mindegyikük alatt egy név szerepelt. Összesen tizenhatan voltak, és egyik se hasonlított Bella nagyira. De igazán ezt nem is tudhatta, mert alig látott róla fotót, és az is olyan régen volt, hogy nem emlékezett már rá.
Hogy mire számított odabent, maga sem tudta. Várta, hogy a nagyobbik szoba megadja a választ a titokra, ami ott lappangott, de nem történt semmi. A kisebbikben volt egy kanapé, egy íróasztal, és egy lámpa, ami azt jelentette, hogy mégiscsak van bent elektromosság. Óvatosan az asztalka fiókjához nyúlt, mert valami azt súgta neki, talál benne valamit. Valóban volt ott egy sötét fedelű könyvecske, amelynek a tetején nem állt semmi, ami elárulhatta volna tulajdonosát, de a lapok szélei megrepedeztek, némelyiket mintha megégette volna a tűz. Vigyázva megérintette, majd puha mozdulattal felnyitotta. Naplóm, 1944. Ez állt a legelső lapon. Név nem szerepelt benne. Azon gondolkodott, van-e joga beleolvasni, másfelől viszont az idő is sürgette, mert nem tudhatta, ki jön utána és dobja ki, vagy hívja a rendőrséget, mert belopódzott egy olyan házba, ami nem az övé. Telefonja fénye ekkor hirtelen egy ládára esett. A sarokban állt, barna, nehéz fából készülhetett, olyan volt, amilyenekben régen a ruhát tárolták az emberek. Nem volt rajta lakat vagy zár, mintha semmi értékes nem lett volna benne, ezért a lány elsőre nem is akart foglalkozni vele. Ám az a fránya kíváncsiág nem hagyta nyugodni. Érezte, hogy talán közelebb viheti a válaszokhoz, amiket keres. Egy irat, egy könyv, egy anyakönyvi kivonat, ilyesmik jutottak eszébe elsőre. Mielőtt azonban nekiveselkedett volna, hogy a fedelét felemelje, a naplót a táskájába süllyesztette, és gondosan becsukta a fiókot. Ekkor döbbent rá, hogy odabent bár a tárgyak öregek, de szemernyi por sincs rajtuk.
Az öreg, akinek már neve sem volt a régi, betöltötte a kilencvenet. Nem látszott rajta, mert az idő azzal büntette, hogy lelassult benne, hogy emlékeztesse arra, amit tett. Egyetlen nap se múlt el úgy, hogy ne jutott volna eszébe az az este. A tűz, a félelem, a reszketés, amit akkor érzett, és a tudat, hogy olyasmit tett, amire nincs bocsánat. Tizenhat múlt, de kevesebbnek látszott, ahogy a lány is, akibe szerelmes lett, pedig jóval idősebb volt nála. Karcsú, apró teremtés, aki többre vágyott, mint cselédnek maradni. Hallotta, amikor a nővérének meséli, miközben a kulcslyukra tapasztotta a fülét. Csodálta egy ideje, mert nála szebbet soha nem látott, így alig várta, hogy kéthetente megjelenjen náluk, egészen addig a napig, amíg menekülnie nem kellett.
Május volt, fülledt, meleg május, amikor elkezdték gőzerővel összegyűjteni az összes zsidót, aki még a városban bujkált. A katonáknak nem volt nehéz dolguk, mert sokan jelentették fel a szomszédjukat, olykor még a legjobb barátjukat is a lakásukban lévő értékek miatt. Edit, a nővére azonban gyűlölte a nácikat és a velük konspirálókat, ezért ajánlotta fel, hogy elrejti Bellát, akit testvéreként szeretett. Amikor felhangzottak a dübörgő csizmás léptek, a törékeny lány már nem tudott kimenekülni az ajtón, maradt a lakás. Nem is őt keresték, hanem Editet vitték el, nem tudni pontosan miért.
Később őt próbálta megmenteni, amikor rágyújtották a házat a bentlévőkre, mondván, így jár, aki a nácik ellen szövetkezik és zsidókkal barátkozik. Hogy kik voltak még az áldozatok, csak jóval később derült ki, ő hiába próbált segíteni a nővérén, kis híján az életével fizetett. Pedig bejutott a kis ablakon…Még ennivalót és szerszámokat is, hogy fel tudják feszíteni a zárat, de a tűz erősebb és gyorsabb volt.
A láda meg ott maradt a házban, és már nem tudott visszajutni, hogy felnyissa a fedelét. Egész életében ezért büntette magát. Tudta, hogy koporsója lesz Bellának, aki jól elfért benne, de nem tudott ellene tenni. Edit könyörgött neki, hogy mentse meg a barátnőjét, de már nem volt rá módja. Mind meghaltak. Ki így, ki úgy, csak ő menekült el, majd elhagyta a várost, ahová nem kötötte semmi. Évekkel később tért csak vissza, amikor kiderült, hogy a lakás érintetlenül maradt, vele együtt az íróasztal, a könyvek és a napló is…Ez maga volt a csoda. És az a ház se égett le teljesen, mert egy hirtelen jött zivatar eloltotta a lángokat.
Folytatjuk…
Kép forrása: Pinterest
