Idegenvezetés a világ egyik legszebb múzeumában, a Louvre-ban. Megérkezik a helyi idegenvezető, és vicceskedve, önmagát fényezve elindítja a csapatot. Az a fajta férfi, aki két másodperc alatt ellenszenvet kelt, bár nem tudja az ember miért, de érzi, hogy utálni fogja az elkövetkezőkben. És lassan rájön…Nem is olyan lassan…
Az egész vezetés tele van burkolt, kevésbé burkolt szexuális utalásokkal. Ez a fickó nagyon jópofának érzi magát… Így kezdi Leonardo festményei előtt: Leo hazavisz egy aranyos kisfiút, lefürdeti, hasra fekteti, és…
Itt somolyog, kuncog, mert szerinte ebből születik Keresztelő Szent János képe… Az embereknek fel se tűnik, én meg nem ugrok, mert turista vagyok, türelmes vagyok, és nem hiszek a fülemnek. Nyugtázom, hogy egy barom, de nem az első és az utolsó, akivel találkozom életem során. Ekkor hangosan felsír egy baba, biztos fekete, jegyzi meg. Gondolom, sose látott fehér gyereket ordítani. Később egy másik visító babánál közli, hogy fejére kellene lépni… Nem tévedés, ezt mondja, és a csoport nem reagál. Sehogyan! Vagy kerüli a konfliktust, vagy nem hiszi el, amit hall.
És jönnek sorban a „poénok”. Isten megteremtette az embert, az A-t, aztán jött a B, a birka, az ilyenek, mutat egy indiai családra. Aztán azt mondja, ezeket nem is anya szülte, talán tojásból keltek ki… A gyomrom összeugrik, a szívem kalapál, érzem, hogy hallgatásom undorító. Közben megy az önfényezés, de senki meg se mukkan, jól van ez így. Tényleg? Ennyire ostobák vagyunk?
Már a hányinger kerülget, reszket a lábam, és az üvegpiramis alá érve a sírás határára kerülök. Ez az a pont, amikor végre úgy döntök, nem hagyom. Mit képzel? Elindulok, majd megtorpanok… Sose szoktam látványosan beolvasni, főleg nem nyilvános helyen… De aztán nem bírom ki. Odalépek és megkérdem tőle, hogy veszi a bátorságot, hogy így beszéljen más emberekről. Rám mered, nincs ehhez hozzászokva. Azonnal tagad. Ő semmi olyasmit nem mondott, de én sorolom, erre úgy néz rám, mint egy idiótára. A szeméből süt a megvetés. Szinte arcába kiáltom, hogy mennyire borzasztó, hogy Párizs közepén, egy csoportnak így mer beszélni
A hangom elcsuklik, majdnem sírok, ő szánakozva néz, és közli, hogy mutassak egy embert, aki az általam felsoroltakat hallotta. Mutatok. Nem egyet. Meglepődik, de támad. Azt feleli, sajnálja, hogy nincs humorom, túlérzékeny vagyok, és persze ő nem úgy gondolta, én meg nyugodjak meg… Nézek rá döbbenten, mert tudom, hogy hazudik, tudja ő is. Megpróbálom visszaszorítani a könnyeim, és azt hinni, jól tettem, hogy kimondtam. Jól tettem, hogy nem hagytam, hogy másokat bántson valami miatt, amiről nem tehetnek. Keserű a szám, még mindig remegek… A csoport még öt perccel előbb megtapsolta, és egy hölgy azt mondja, az egész csak irónia volt a férfi részéről, és a szavai se voltak durvák, csak jókedvet akart kicsiholni a társaságból.
Irónia? A megalázás, a bántás és mások semmibevétele? Egy gyereké? Egy festőé, aki neki csak Leo? Nem, ez nem lehet az soha, semmilyen körülmények között. Csak hát én ilyen túlérzékeny, „hisztis” fajta vagyok, no meg humortalan… És hülyének néznek… Nemcsak az idegenvezető, hanem azok is, akik nem állnak ki mellettem, hogy elkerüljék a vitát… Már nem tudom, hogy ez bánt-e jobban, vagy az, ahogy a francia fővárosban viselkedni mer egy ott élő és dolgozó idegenvezető.
Kép forrása: Pinterest
