A temetés után senki nem volt különösebben szomorú. Láttam, amint eljátsszák, hogy könnyeznek, de a mama anyára nézett, és szája sarkában megült a gúny. Ideje volt elmennie, mondta előző este. Hallottam, ahogy a papa ráförmed, hogy hallgasson már el, sose tudja befogni a lepcses száját. A Megváltó segített, jegyezte meg anya, mire egyikük se mondott semmit. Gyűlölték apát, ahogy anya is. Én nem mindig.
Tudott kedves lenni, de ritkán. Elütötte egy kocsi, ahogy részegen támolygott pár nappal ezelőtt hazafelé, mondta anya. Nem pontosan így, de a szomszédnak ezt mesélte, aki bólogatott, és intett, hogy ne mondja tovább, mert hallgatózom.
Apa nem volt jó ember. Ivott és káromkodott. Kocsmába ment szülői értekezlet helyett, és az osztálykirándulásra félretett pénzünket is ellopta a befizetés napja előtt. A papa szentségelt, majd elment Márti nénihez és a kezébe nyomta az összeget, nehogy az megint eltűnjön. Ezt még valahogy kibírtuk volna, ahogy a szagot és a hányást is, mert megszoktuk, de a verést nem. Anya nem tett semmit azért, hogy megüsse őt, talán az ártatlan nézése bőszítette fel apát, vagy hogy eltűrt mindent.
Szerettem volna, ha legalább egyszer ordít ő is, ha nem engedi be apát, ha hagyja, hogy az udvaron aludjon, de nem tette. Nem értettem, mi viszi rá, hogy bevonszolja, lerángassa róla a cipőt, amikor már nincs magánál, míg más esetben, amikor csak félrészeg volt, hagyja, hogy arcon vágja. Nyolcévesen nem sokat mer kérdezni az ember, de nem is érti a felnőtteket, csak a sírást látja, az üvöltést, és a csattanásokat. Nem bújik elő a szekrényből, ahol majdnem bepisil a félelemtől, mert már tudja, hogy ővele se fog másképpen bánni a részeg, aki azt se tudja, kicsoda.
Megpróbáltam, és rossz vége lett. Akkorát kaptam, hogy nekiestem az asztalnak, és vérezni kezdett a fejem. Orvost nem hívtunk, mert szólt volna a rendőröknek, engem meg elvittek volna egy másik családhoz. Abba anya belehalt volna.
Nagyapa sokáig nem tudott a dolgokról. Ha anya szeme lila volt, nem mentünk át hozzájuk, de amikor már kicsit elmúlóban volt a nyom, akkor vastagon bekente valamivel, ami takarta. Nekem megtiltotta, hogy beszéljek róla. Az az eset után mindig elrejtőztem, ha apa hazafelé tartott. Messziről hallottuk, mert kiáltozott vagy énekelt, nem volt titok senki előtt, hogy józanul nem tud élni. Érdekes módon, amikor dolgozott, kibírta pia nélkül. Kőműves volt, jól keresett, de mi nem sokat láttunk belőle. Kivéve, ha anya kilopta a zsebéből a fizetését. Feketén kapja, mondta nekem, és megint hallgatásra intett. Apa nem jött rá, mert mindig hagyott neki valamennyit, éppen eleget ahhoz, hogy a kocsmában elázhasson. Sokáig nem értettem ezt a kifejezést, mert tudtam, hogy odabent nem esett az eső, még a plafont is megvizsgáltam, mire a nagyi haragosan rám mordult, hogy nincs jobb dolgom, mint ezzel törődni. Piás rohadék és ennyi, mondta, majd kiment a kertbe a veteményt gazolni.
Anya nem hagyta el apát, mert nem volt hová mennie. A ház közös volt, ki nem rakhatta, ő viszont nem tudott kifizetni egy albérletet. A bolt, ahol dolgozott, nem fizetett jól, sőt sokszor csúsztak is a pénzzel. Pedig sose hiányzott, csak egyetlen egyszer nem ment be dolgozni. Akkor, amikor apa úgy megverte, hogy rosszul lett és hányt. Összegörnyedve feküdt az ágyon, akkor vittem neki vizet és borogatást az arcára. Én árultam el a nagypapának is, hogy baj van. Megszegtem a szavam, és ez sokáig bántott. Mit tehettem volna? Azt hittem, meghal. Reszkettem a félelemtől. alig tudott inni, szája sarkából csordogált a vér. Átszaladtam a nagyszüleimhez, és beárultam apát. A falu másik végéig rohantam, alig kaptam levegőt közben, és végig azért imádkoztam, hogy ne haljon meg mire visszaérünk. Lihegve estem be a kertkapun, és akkor már majdnem sírtam. A papa összeszorította a száját és még apánál is csúnyábban káromkodott.
– Nem ennek a szarnak neveltem a lányom! – ordította, mire a mama bólogatott. – Ha még egyszer… – Nem fejezte be, mert meglátta szememben az ijedtséget. Elhajította a sövényvágót, és meg sem várt, ahogy elindult az öreg Ladával.
– Te csak maradj! – mondta a mama. – Gyere, adok egy kis palacsintát, jó? Van lekváros meg túrós.
Megráztam a fejem, haza akartam menni, de nem engedett. Azzal nyugtatott, hogy a papa majd rendet tesz, ahogy máskor. Tényleg így történt, mert ahogy megjelent nálunk, apa egy ideig nem nyúlt anyához. Kerülte. Engem is. Elment dolgozni, és csak aludni járt haza. A kis házban volt egy matrac, arra heveredett, és reggel csak bejött zuhanyozni, majd ment vissza a házaihoz. Jó szakember volt, mégis sokan tartottak tőle. Még egy sört se ivott munka alatt.
A nagypapa este jött vissza, annyit mondott, anya jól van, pihen, én pedig náluk maradok pár napig. Elsírtam magam, mire rám förmedt, hogy ne kezdjem már én is, maradjak veszteg, nincs semmi baj. Ha lesz, akkor ő tesz róla, hogy ne legyen. Végül mégis ettem palacsintát, másnap paprikáscsirkét nokedlivel, és estefelé hazaszöktem. Nem volt otthon senki, anya dolgozott. Ezt mondta a szomszéd, aki lesben állva várt rám, hogy tájékoztasson és figyeljen, ahogy állította. Utáltam őt, mert csak a kíváncsiság szólt belőle, semmi más. Hazudott, ahogy mindenki körülöttem. Én is, mert az igazságról mit sem tudtam, semmit nem jelentett nekem.
A temetés gyors és egyszerű volt. Kevesen jöttek el, apa néhány kollégája, és mind azt mondta, hogy sejtették, hogy ez lesz a vége, miközben ők se csináltak mást, mint vele ittak és hagyták, hogy magánkívül tomboljon. Apát senki se szerette, mert elviselhetetlenül pökhendi volt józanon. Én néha szerettem volna szeretni őt, de a félelemem legyőzte a vágyam.
Egy piros kocsi tarolta le az úton, és ahogy berepült az árokba, nem kelt fel többé. Papának is piros kocsija volt, öreg, leharcolt Lada, amit el akart adni, de nem kellett senkinek. Volt egy horpadás az elején, ki se kalapálta, annyira nem zavarta.
Anya otthagyta a boltot, és keresett egy másikat. Apa sírjához sose ment ki, én meg nem találtam meg egy héttel később, annyira nem emlékeztem, hogy melyik út mellett temették el a fenyőfák között.
A házban csend lett, de amikor a kutyák ugatni kezdenek pár házzal odébb, még összeugrik a gyomrom, és a szekrényre pillantok. Hamar eszembe jut, hogy nem kell elbújnom, de azért olykor beülök, és nézegetem az apa nadrágjában talált holmikat. Egy mérőszalagot és két lottószelvényt. Egyiknek sincs értéke, csak a nyugalomnak van, ami utána maradt. A mama is mondta, nem kár érte. A kocsiért se, amit elvitt a rosszvasas. Egyedül neki kellett. A papa legyintett, és azt morogta, legyen vele boldog. Anya rájuk nézett és mosolygott. Nem értettem, de tudtam, hogy boldog, és nekem csak ez számított.
Kép forrása: Pinterest
