Válni jó. Vagyis nem rossz annak, aki válni akar. A válás nem egy kudarccal teli végállomás, egy szégyenfolt az életrajzon. Lehet élni úgy, hogy az ember lánya ne legyen -né, vagy épp a saját vezetéknevét viselje, nem másét.
Amikor egy kapcsolat romhalmaz, amikor nem támasz, hanem csatazaj, mellőz minden örömöt és inspirációt, ha állandó feszültségforrás, akkor igenis lépni kell. Az egyik legnagyobb nyereség, amit a válás ad, az, amikor megtapasztaljuk, hogy az ember újra önmaga lehet. Nem kell magyarázkodnia, alkalmazkodnia, beszámolnia arról, mennyit költ vagy merre járt.
A reggelek csendesebbek lesznek, a döntések könnyebbek, hiszen nem kell minden apró gondolatot egyeztetni egy láthatatlan bizottsággal. Válni igenis jó, ha az ember nem társfüggő, ha van két épkézláb önálló gondolata, ha nem adta fel a terveit, és ha anyagilag nem kerül a szakadék szélére. Megtanít minket, hogy a tűrőképesség nem végtelen, hogy szinte nevetséges az az energia, amit a látszat fenntartására fordítottunk, miközben belül rohadt a rendszer, és megmutatja, hogy már rég parkolópályán voltunk, pedig mi még a versenyköröket futottuk.
Józan értelemben úgy vehetjük, hogy egyedül sokkal több dolgot csinálhatunk jól, mint közösen. Pl. jobban alhatunk, bátrabban nevethetünk, könnyebben mondhatunk nemet. Az ember újra felfedezheti, hogy a boldogság nem feltétlenül látványos és hangos. Egy illatos kávé, egy csendes óra is lehet felszabadító és örömteli. Nem kell gyomorgörccsel hazaérni és lesni, milyen hangulata van a másiknak. Még a tévé kapcsolója is felszabadul, ami nem utolsó szempont, ha sportrajongó volt a házastárs.
Hogy előbb kellett volna megtenni? Igen. Mert az idő az egyetlen, amit nem lehet visszatekerni, visszakérni sem. Nem nemes áldozatot hoztunk az elpazarolt évek alatt, hanem elvesztegettük, amit soha nem kaphatunk vissza. Nem kölcsön volt, nem járt érte kamat, csak elszállt és mi nem szálltunk vele. Tény, hogy sokan kitartanak, mert erénynek gondolják, mert erre nevelték őket, mert gyengének és tehetetlennek érzik magukat, ám a végén csak eljön a felismerés: nem nyerünk semmit, ha maradunk.
A legszebb tanulság talán az, ha válás után jobban értjük magunkat. Hirtelen tisztában leszünk azzal, mit is akarunk még az élettől, és hogy nem vagyunk már hajlandóak elfogadni az olyan helyzeteket, amelyek nem jelentenek nekünk biztonságot és örömöt. A szerelem, a társ csodálatos, amíg minden rendben van, de ha már elveszik az unalomban, a viták ködében, a félreértések cunamijában, akkor kalap-kabát és menni kell.
A válás tehát nem egy vég, hanem egy későn kimondott igazság, amely értünk kiált. Fájhat, megviselhet bennünket, de hosszú távon rendet teremthet ott, ahol eddig csak a megszokás volt.
És minden bizonnyal lesz olyan pillanat, amikor az ember észreveszi, hogy könnyebben lélegzik, már nem fél egyedül lenni, többet nevet, és akkor csendesen bevallhatja, hogy hamarabb is elkezdhette volna mindezt.
Minden, ami bántotta, megszűnt, és lehet, hogy egyes dolgokban nem boldogul, legyen az főzés, vasalás vagy zárcsere, mégis akad majd valaki, aki ezt megcsinálja helyette. Elvégre nem azért házasodtunk, hogy főzzenek, takarítsanak nekünk. Ha igen, akkor meg régen nem arról szólt ez a kapcsolat, amiről kellett volna. A szerelők, háztartási alkalmazottak, házi rabszolgák kora lejárt, és végre nyugalmat találhatunk egy-egy szép pillanatban.
Válni jó, de csak akkor, ha eljön az ideje, ha megértünk rá.
Fotó: RDNE Stock project: https://www.pexels.com/hu-hu/foto/ferfi-par-no-nappali-5616234/
