Szinte automatikusan női közösségre gondolunk, ha a hárem szót halljuk. Elzárt palotarészeket képzelünk el, ahol az uralkodó ágyasai élnek szigorú hierarchiában. Céljuk, hogy minél több trónörökös szülessen, hogy a dinasztia megmaradjon. A kérdés azonban az, létezett-e a fordítottja? A válasz nem egyértelmű.
Ha az Oszmán birodalom háremeihez viszonyítjuk, akkor abban az értelemben nem léteztek, viszont abban az esetben, amikor egy női uralkodó több, tartósan fenntartott férfipartner szerepét emeljük ki, akkor már több példát is találunk. A különbség az, hogy a klasszikus háremeknél az örökös biztosítása volt a cél, mindemellett a női test kontrollálása, míg a férfiháremnek nevezett konstrukcióknál inkább a hatalom dominált. Nem volt széleskörben ismert és elfogadott, hiszen a történelem során a kettős mérce mindig is működött, és habár uralkodónőkről vagy királynőkről volt szó, a közvélekedés őket is ugyanúgy megítélte, mint más nőket, akiket csapodárnak vagy ledérnek minősítettek.
Az ókori Egyiptom esetében találunk olyan férfiudvart, amely betöltötte a női udvar szerepét. Kleopátra is ingadozott Julius Caesar és Marcus Antonius között, bár ezek a kapcsolatok stratégiai jelentőségűek voltak. Mégis bizonyítja, hogy a női uralkodók is képesek voltak a politikát az erotikával fűszerezni. Az intimitás nem feltétlenül a romantika szülötte volt, inkább a közös megegyezés, a szövetség része.
A Római Birodalomban sem létezett intézményes férfihárem, de egyes előkelő hölgyek, császárnék előszeretettel tartottak több szeretőt, és ebből nem is csináltak titkot. Pl. Claudius császár felesége, Messalina féktelen étvágyáról volt híres, amely meglehet, hogy az utókor ítélkezésének eredménye, amikor is a női szexualitást démonizálni próbálták. Amit a férfi uralkodó esetében természetességgel kezeltek, azt a nők esetében megvetették vagy morális válságként közvetítették.
Indiában a poliandria is gyakori volt. Ebben az esetben a nőnek több férje lehetett. A legismertebb egy irodalmi példa, amikor Draupadinak, a Mahábhárata hősnőjének öt férje lett. Bár ez mitológiai vonatkozású, de a kutatások igazolják, hogy a Himalája egyes térségeiben főleg gazdasági okokból, létezett a testvérpoliandria. A cél a föld, a birtok egybentartása volt. A családi vagyont akarták ezáltal megőrizni, nem erotikus kiváltság volt. Itt tehát a többférjűség nem hatalmi luxusként volt jelen, hanem a túlélést szolgálta.
A kínai császár udvarában a női háremek megszokottak voltak, ám ennek fordítottja nem. Ugyanakkor léteztek legendák, amelyek Cixi császárnéról szóltak, aki különösen kedvelte a fiatal férfiak társaságát. A bizonyítékok nem meggyőzőek, az is lehet, hogy ezek a pletykák a női uralkodók befeketítését szolgálták.
Az afrikai királyságokban is előfordult, ahogy arról az európai utazók beszámoltak, hogy a királynők több férfipartnert is tarthattak. Természetesen ezek sem biztos, hogy igazak, hiszen az utazók is szívesen meséltek olyasmikről, amiket egzotikusnak gondoltak, mégsem fedték a valóságot.
Végezetül el kell mondanunk, hogy a férfiháremek igen ritkák, hiszen a társadalmak patriarchális berendezésűek voltak a történelem során. A hatalom többnyire apai ágon öröklődött, így a nők a többpartnerségben nehezen bizonyíthatták volna az apaságot. A férfiak esetében viszont a sok nő csak erősítette a dinasztiák kiterjedését.
Így kimondható, hogy a férfiháremek nem szexuális jellegűek voltak, már ha elfogadjuk létezésüket, hanem hatalmi természetűek. Nem a kéjvágy alapozta meg őket, hanem a gazdaság és a hatalom kiterjesztése.
Fotó: Snapwire: https://www.pexels.com/hu-hu/foto/ferfi-hala-naplemente-napnyugta-6945/
