„Csak az öregszik meg, aki lemond eszményeiről. Az évek múlásával ráncossá lesz az arcod, de ha kialszik benned a lelkesedés, akkor lelked ráncosodik meg. Gondok, kétségek, az önbizalom hiánya, reménytelenség: mind hosszú évek, melyek nemcsak a testet húzzák le a föld porába, hanem a lelket is.”
(Albert Schweitzer)
Fiatalon a jövő tágas tér. A mindent lehet-érzés dominál. A majdok valóságosak és nem sürgetőek. Majd elutazunk, majd szerelmesek leszünk, majd jobb lesz minden-mondatok mozgásban tartanak, és reményt sugallnak. Idősebb korban a jövő beszűkül, nem feltétlenül azért, mert kevesebb az idő, hanem mert értelmét veszti a tervezés. A már nem-kezdetű mondatok megsokasodnak, és egyre könnyebben mondja ki az ember, hogy nem jöttek össze a tervei, nem az lett, amit szeretett volna. Mindezzel együtt megjelenik egy nehezen megfogható érzés is, amely azt suttogja legbelül, hogy ami még vár rá, nem lehet valami jó. Elcsendesednek a vágyak, halkulnak a szerelmek, már nem akarja megváltani a világot, mert tudja, hogy lehetetlen. Fiatalabb korban épp ez a lehetetlen volt, ami előre vitte. Érzelmileg fárad el, mert a lélek a sok csalódás, lemondás, lezárás után óvatosabb lesz. Legjobban a szertelenség hiányzik, annak hite, hogy még előtte van minden, és nem kell tartani a betegségektől, a gyengeségtől és a haláltól sem.
Idősebb korban a legerősebb érzés a közöny. Ha valami nem elég jó, legyintünk rá, és nem akarjuk mindenáron megváltoztatni. Ez régen elképzelhetetlen volt. Ma viszont a gondolat is fárasztó. A környezet sok esetben ezt nyugalomként értékeli, pedig inlább hasonlít az ürességhez. Nem béke ez, hanem megszokás.
Az öregség nem azt jelenti, hogy semmi jó nem történik, hanem a jó dolgok lesznek egyre kisebbek, látványosak. Jó a reggel, amikor nem fáj semmi, amikor egy ismerős felhív, amikor egy régi dallam felcsendül. Viszont mindebben van egy nagy adag féltékenység is. Nem kellemes bevallani, de sokan utálják a fiatalok lelkesedését, a zajt, a tettvágyat, az örömöt, amit látnak, mert mind arra emlékezteti őket, hogy velük is ez történt, de elmúlt. Ennek keserűségét némelyek haraggal fogadják, és támadnak mindenkit, aki még mosolyogni mer.
Keveset beszélünk arról is, hogy a megélt tapasztalatokra nem kíváncsi a mai nemzedék, a történeteket nem hallja meg, és aki öregszik egyre inkább úgy gondolja, ami vele történt, egyszerű volt és bármikor elfelejthető. Pedig tele volt ragyogással, nevetéssel, hiszen tett bolond és felelőtlen dolgokat, de senkit nem hoz ez már lázba. Már senki nem látja bennük a szerelmest, a vadócot vagy engedetlent. Már csak egy bácsi, néni, akiről alig hiszi el valaki, hogy orgonát lopott, hogy hajnalig várta szerelmét egy padon, és hajlandó volt a sínek mellett ülve lesni a vonatokat fél éjszakán át, csakhogy megpillantsa a szeretett személy arcát.
Az öregség nem akar megoldani semmit, nem kér tanácsot, csak jelen van. Meghallgatna bárkit, ha mesélne neki. Lelassul minden, a tettek és a szavak is, és ezt sokan nehezen viselik. Talán az a legnagyobb feladat, hogy ne öregkorban nem szégyelljük, ha elfogytak a vágyaink, mert ez így természetes. Az élet ezen szakaszában optimistának lenni nagy teljesítmény.
A ráncok, az orvosi vizsgálatok, a nehézségek sajnos mindennapivá válnak, és aki azt mondja, hogy ez rendben van, téved. A testre ülő nyomok nem szépek, nem kellemesek, és nem szabad elhinnünk, hogy vannak, akik élvezik. A külső változásokhoz azonban hozzá lehet szokni, a belsőkhöz sokkal nehezebb.
„Az egyik példaképem egyszer azt mondta: „Az öregedésben az a legrosszabb, hogy az ember kifogy az ötletekből.” Azóta nem tudom kiverni a fejemből ezeket a szavakat, mert nekem is ez a legnagyobb félelmem: a képzeletem hamarabb cserbenhagy, mint a testem. És ezzel szerintem nem vagyok egyedül. Az ember fura szerzet, mert látszólag jobban fél az öregedéstől, mint a haláltól.”
(Fredrik Backman)
Fotó: Andrea Piacquadio: https://www.pexels.com/hu-hu/foto/emberek-no-kave-asztal-3808016/
