Abban az utcában már alig maradt ház. Gazos telkek váltották egymást, némelyik szemétlerakóvá vált az évek során. Mégis ott lakott ő, akit szerettem egykor. Minden nap meglestem, ha anyám nem parancsolt rám, hogy ne kódorogjak el iskola után. Istenem, de szép lány volt, vörösesszőke és szeplős. Mint egy regényhős. Az a Pippi, vagy ki a fene, akit nem ismertem, de egyszer azt mondta a nővérem, hogy nekem nem kell igazi barátnő, én az álmokba vagyok szerelmes meg a könyvekbe. Ránéztem, és mélyen megvetettem ezért a kijelentéséért. Mit tudhatott ő a szerelemről, amikor az a nagyorrú, langaléta Gusztáv akarta elcsavarni a fejét. Már a neve is idegesített. Soha senki nem nevezheti el Gusztávnak a gyerekét, ha normális. Ilyen névvel csak hülyének lenni nem nehéz. A fiú hű volt hozzá. Amikor beszélt, repült a nyál a szájából, ezért a haverjai is messzebb álltak tőle, vagy finoman törölgették a nyálcseppeket, amelyeket rájuk fröcsögtetett. Egy ilyen szerelme ne adjon nekem tanácsot, gondoltam idegesen, és már húztam is vissza a vizeletszagú kapualjba, ahol megfigyelőállásba helyeztem magam. Senki nem figyelt rám, mert az a ház is omladozott, és csak azért nem bontották még le, mert nem fedezte fel senki a mögötte lévő hatalmas telket. Így telt el két évem. Őt lestem, de megszólítani nem mertem. Vagy nem akartam. Már akkor tudtamvlegbelül, hogy a varázslatot a hang biztosan megtöri. A csend viszont táplálja.
Volt, hogy késő estig maradtam, mert szerelmem tárgya nem ért haza korán, különórái voltak, de megesett az is, hogy lemaradtam róla, mert anyám rám sózott egy kisebb bevásárlást hazafelé az iskolából. Sehogyan se akartam megérteni, miért az én dolgom, amikor ő otthon volt egész nap. Hosszú idő kellett míg rájöttem, utál boltba járn. Így én voltam kifutófiúja, akit kisebb nyaklevesekkel motiválhatott, ha nem működött együtt vele.
Azon az estén nem a csodálatban és az unalomban ringatóztam a barna, egykor szebb napokat látott tölgyfakapu tövében, hanem szimplán elaludtam. Illatos tavasz volt, bágyadt alkonyat, és mire kinyitottam a szemem, fent ragyogtak a csillagok. Felriadtam.
Otthon két akkora pofon várt, hogy a konyhában is láttam őket, ugyanis addigra már a szomszédok is engem kerestek, és meg voltak győződve arról, hogy elmentem valami koldussal világot látni, ugyanis kitelik tőlem az ilyesmi. Ezt a nagynéném mondta, és meglegyintett finoman, amit anyám nem bánt különösebben, miután hazaestem kilenc tájt. Apám valahol vidéken volt, nem tudott semmit az egészről, a család később mélyen hallgatott róla, nehogy anyám bajba kerüljön, mert nem ügyel rám eléggé. Ha mindez nem lett volna elég, két hét szobafogság is járt mellé, az iskolába pedig értem küldték a nővéremet, aki ezért végképp meggyűlölt.
Ahogy letelt a büntetésem, már rohantam is vissza a kapumba, ahol újabb csalódás fogadott. Évikéék elutaztak. Egy hónapra a Riviérára, mert anyja tüdőbeteg, mesélte a cselédjük, amikor körbeudvaroltam másnap. Hogy a Riviéra hol van és milyen ország, nem sejtettem, de mindegy is volt, mert akkor már két hete éheztem a látványára és meg voltam győződve arról, hogy bele fogok dögleni, ha nem láthatom. Mi más ez, ha nem örök szerelem, mondtam Petyának, a padtársamnak, aki bólogatott, és csendre intett, mert a tanító engem bámult. Magam sem tudom, hogyan éltem túl azt az időszakot, de anyám nem győzött dicsérni, amiért megjavultam és pontosan értem haza akkorra, amikorra a leves épp az asztalra került.
Évike egy hónap alatt megnőtt, és nagylányosabb lett. Mintha a blúza is domborodni kezdett volna valami, amit nem díjaztam. Hogy meddig tartott az imádatom? Addig, amíg egy szép napon a nővérem nem ért haza zokogva az iskolából. Hiába faggattuk, csak sírt, mint egy idióta, kín volt hallani. Gusztáv, nyögte végül, mire anyám rám pillantott kérdőn, én meg kis híján elvigyorodtam, bár a helyzethez nem illett.
Meghalt, kérdezte néma szájmozgással, de nemet intettem. Reggel még láttam, amikor szétdumálta közönségét. Hangos volt és diadalittas, valami győzelmet emlegetett, de csak félfüllel hallottam.
A sírásnak csak nem akart vége szakadni, ezért jobbnak láttam felajánlani, hogy elugrok a cipészhez apám cipőjéért, hátha megúszom a további könnyhullatást. Szemernyi részvéttel nem voltam mások szerelmi élete iránt, amikor a magaméval is baj volt. Ám erre csak másnap jöttem rá, és minden nagyképűségem füstként szállt alább, amikor megláttam Évikét. Gusztáv markolászta a kezét és köpködte tele, miközben szerelmem tárgya ragyogva bámult rá. Az a kifejezés, hogy az ég kis híján rám szakadt, nem helytálló, mert a Föld is megállt, ahogy megláttam őket. Már ott kigördült szememből az első könnycsepp, de hazamenni nem akartam, inkább elbújtam a ház mögötti rengetegben és elsirattam tíz évem összes fájdalmát.
Fél évvel később elköltöztünk. Addigra kihevertem a csalódást, és ötven évig nem gondoltam Évikére. Egészen tegnapig, amikor visszatértem a városba. Én, a meglett férfi, szorongva fordultam be a sarkon, és közeledtem a házuk felé. A kapualjamnak nyoma se volt, a házak lassan elporladtak, de az övéké még állt. Hosszú ideig bámultam a mállott falakat, a töredezett járdát, és láttam őt. Újra, vörösen, szeplősen és mosollyal az arcán. Gusztáv nélkül. Egyébként ő lett a férje, tehát még rosszat se gondolhattam róla, mert kitartottak egymás mellett. A fene Évike ízlésébe.
És ami leskelődésem alatt egyszer se történt meg, kinyílt a kapu és egy idős hölgy surrant ki. Gyorsan és óvatlanul, szoknyáját majdnem odacsípte nyitás, és elindult, egyenesen felém. Kővé dermedtem, de nem volt időm menekülni.
– Ezt meddig csinálod még? – nézett rám kedvesen. – Nem volt elég gyerekkorodban? Ahelyett, hogy bejönnél, csak bámulsz, mint aki szellemet lát.
– Te tudtad? – döbbentem meg, majd elvörösödtem.
– Szerinted nem láttalak a függöny mögül? A húgommal halálra nevettük magunkat és vártuk, mikor hozol már egy szál virágot vagy írsz szerelmeslevelet.
– Nem tettem…
– Nem és megtette más. Bolond gyerek voltál! Nagyon tetszettél, de a gyávaságod nem.
– Inkább félénkségnek nevezném…- Évike felnevetett. A szeme körüli ráncok nélkül pontosan olyan volt, mint régen. A blúza alatt már jobban domborodott, és a haját kontyba fogta, de akkor se változott sokat.
– Ahogy akarod, bár most se látok nálad virágot…
Most én nevettem.
– Gyere, és meséld el, mit láttál akkor bennem – mondta és belém karolt. – Tudod, hogy ötven év múlt el azóta?
– Szerintem öt se – hebegtem. Azt mégse mondhattam neki, hogy időközben kiszerettem belőle, úgyis tudta. Volt két feleségem, mindkettő elhagyott. Ki így, ki úgy…
– Csinálok egy jó kávét, és meséljünk egymásnak arról, ami egymás nélkül telt el! – terelt a kapu felé. – Vigyázz, a lépcsők korhadtak, de még megvannak. Nemsokára lebontják ezt a házat is…Addig ki kell élveznem a dohot, a bűzt, ha eddig nem lett volna elég.
Hallottam hangjában a keserűséget.
– Ledózerolják? – kaptam fel a fejem, pedig semmi meglepő ne, volt benne.
– Szemrebbenés nélkül, mert a fejlődés útjába áll. Így mondta a tervező, aki megkeresett és megpróbált a szívemre hatni.
– Akkor mi lesz veled?
– Kapok egy új lakást. Csak szólni akartam neked, hogy a másodikon leszek és ha erre jársz, már nem kell szemben álldogálnod. A mi korunkban ez nem túl kényelmes.
Összemosolyogtunk. Nem volt igazam a csenddel. A varázslat cseppet sem tört meg, hanem szétáradt ereimben, mint a soha el nem múló szerelem vitaminja. Felébredtem, de azt éreztem, jobb így, mint hosszan álmodni.
A kávé illata bejárta a tágas konyhát, megült a régóta kopott falakon, és megértette velem: hazaértem. Hosszas kerülővel, de már otthon voltam.
