Dávid úgy hagyta el a rendőrség épületét, hogy biztos volt benne, amit mondott, senkit nem érdekelt. Mintha a nyomozó oda se figyelt volna rá, és el se akarta volna hinni, hogy Vivien szándékosan tette, amit tett. Csak hümmögött a legvégén is, és úgy érezte, egy szava sem számít. Még a szomszédasszonnyal kapcsolatban sem gondolhatott többet, mert hiába volt a nő demens, egyszerűen nyoma veszett.
Egyetlen dolog nyugtatta csak meg: Eliza meg fog gyógyulni, és ennél jobb nem is történhetne az életében. Beült a kocsijába, és kissé kábán bekapcsolta az övét, majd a rádiót, amely szokás szerint hülyeségeket sugárzott, de most nem zavarta. Még a régi dalok sem, amelyeket kifejezetten rühellt. A forgalom nem volt nagyobb a megszokottnál, és az emberek figyelmetlensége sem vitte fel a vérnyomását. Elég baja volt önmagában, és nem tudta eldönteni, hogy nem veszik-e elő újra, ha özvegy Murainé mégiscsak azt állítja, hogy látta őt, és elhiteti velük, hogy nem is demens, csak épp nem koncentrált eléggé.
Van az a pénz, morogta, amikor befordult a sarkon és meglátta az öregasszonyt. Vékony, világoskék kardigánban ténfergett a járdán, és minden szembejövő kikerülte. Látszott rajta, hogy nem tudja a világát, és ez egy pillanatra elszomorította, hisz ő is volt fiatal lány, talán izgatott menyasszony, rendes feleség, de mi maradt belőle? Legszívesebben letekerte volna az ablakot, hogy odakiáltson neki, de félt, hogy elijeszti. Inkább a járda mellé gurult és villámgyorsan leparkolt. Kipattant, és még érezte, amint megcsapja a tavaszi szél, esőszagot sodorva felé, de a következő pillanatban már az aszfaltra zuhant. Egy golyó egyenesen a mellkasát találta el. Nem volt hangos, vagy feltűnő, és talán senki nem vette volna észre, ha nem esik össze. Fejét esés közben bevágta egy kőbe, de ezt már meg se érezte.
Eliza másnap türelmetlenül várta Dávidot. Tudta, hogy üzenne neki, ha nem tudna jönni, ezért nem izgult túlságosan, majd amikor már nem bírta tovább, felhívta. A fiú nem vette fel, sőt üzeneteire sem felelt. Írt neki újra és még hívta néhányszor az est folyamán, de nem történt semmi. Ekkor viszont rettenetesen megijedt, mert nem tudta, mit tehetne, hogy elérje. Az egyik nővér látta, hogy feszült, kérdezte, hogy kér-e nyugtatót, de nemet intett a fejével.
– Az udvarlóját várja? – lépett oda hozzá. – Biztosan jönni fog, csak dolga akadt.
– Tudom, de nem értem, miért nem szól, hogy ne várjam hiába.
A nővérke felsóhajtott. Ugyan miért? Azért, mert gyáva, mert nem fontos neki a lány, épp mással van, vagy csak lelépett, ahogy a férfiak szokták. Melyiket mondja ki, hogy a beteg észre térjen? Úgy döntött, jobb dolga is van, mint összetörni a lány szívét, ezért megsimogatta a karját és biztatóan rámosolygott.
– Ne feledje, gyógyulnia kell. Semmi sem fontosabb ennél! Az a fiú meg jönni fog előbb-utóbb, higgyen nekem!
– Talán…- hangzott a felelet, amely mögött nem volt bizonyosság.
Dávid nem az a fajta, aki visszamegy a feleségéhez, ha megunja az új kapcsolatot, gondolta Eliza századszorra is. Hiszen gyűlöli. Vagy mégse? Az is lehet, hogy elkapták a zsaruk, és most egy cellában csücsül? Bár nem ez volt a legjobb lehetőség, mégis megnyugtatta, hogy él, hogy várják egymást. Ki a kórházban, ki egy koszos cellában.
A hasán lévő kötésre pillantott, és belehasított a fájdalom. Valami azt súgta neki, hogy baj van. Nagyobb, mint sejtené, és ez az érzés nem hagyta nyugodni. Másnap reggel újra próbálkozott, de Dávid nem reagált semmire. Üzeneteit figyelmen kívül hagyta, meg se nézte őket. Így már ezer százalékban biztos volt benne, hogy szó sincs arról, hogy nem szeretné őt. Bajba került, és ő nem tehet semmit. Csendesen sírni kezdett, és meg se hallotta, amint szobatársa nevén szólítja. A kórterem ajtajában egy rendőr áll, és hosszan bámult a lányra, aki csak akkor emelte fel a fejét, amikor egészen közel lépett hozzá.
Folytatjuk…
