Eliza azonnal tudta. A baj élő megtestesüléseként a nyomozó az ágyhoz lépett, és kissé szomorkás arccal köszönt.
– Hogy van? – kérdezte, mintha az előző nap óta csodára számított volna.
– Jól – préselte ki magából a lány, de a szeme követelte a választ, amelyet az érkező kimondatlanul közvetített.
– Rossz híreim vannak, Eliza! Nem magáról van szó, de…
– Dávid? – kiáltott fel a beteg. – Elfogták? Nem bűnös, ugye tudja, ugye kiderült? Ugye semmi baja?
– Sajnálom, de a barátját tegnap lelőtték. Közvetlen közelről…
A nyomozó nem szeretett rossz híreket közölni, most is legszívesebben sarkon fordult volna, és nem nézett volna azágyon fekvő szemébe, de nem tehette. Sajnálta, amiért egy olyan féltékenységi dráma közepébe került, amelyről nem is tehetett igazán. Ám a szerelem és a vele járók még az olyan tapasztalt rendőrnek se voltak újak, akinek nem jutott ideje magára, a családjára, és már nagyon régóta egyedül feküdt le és kelt fel. Ettől függetlenül az érzések nem haltak ki belőle.
– Túlélte? – sikoltott Eliza. Kalácska nem felelt azonnal. Mit mondhatott volna, hogy ne tűnjön szívtelennek. Maradt az igazság.
– Nem, kisasszony, sajnos azonnal belehalt, pedig a mentő perceken belül odaért. A tettest viszont elfogtuk. Most már nem árthat senkinek.
– Vivien volt az? Tudom, hogy ő tette! Rám lőtt, megölte a férfit, akit szeretek, és maga azt meri mondani, hogy már nem árthat senkinek? Istenem, milyen ember maga? – zokogása megtöltötte a szobát, mire egy nővér berohant és szemrehányóan nézett a nyomozóra.
– Az isten szerelmére, ez a kislány majdnem meghalt…Mivel zaklatta fel ennyire? – kérdezte idegesen.
– Csak a munkámat végzem, sajnálom…De már megyek is. Fogadja őszinte részvétem, Eliza! Higgye el, az a nő élete végéig a börtönben fog rohadni.
Eliza ezt már nem hallotta. Érezte, hogy a nyugtató, amit a nővér a karjába fecskendezett, hatni kezd. Odakint csodálatosan sütött a nap, és a lány maga előtt látta az apró pékségét, ahol elcserélték a rendelésüket, aztán a rövidke közös perceiket, a szeretkezést, és hirtelen sötétség borult mindenre. Csend lett. Az élet helyet cserélt a halállal, a bűnöst elkapták, de a mesebeli jó nem következett be a történet végén.
Pár nappal később, amikor elhagyhatta a kórházat, az járt a fejében, hogy azt sem tudja, mikor lesz Dávid temetése. Így első útja a munkahelyére vezetett, ahol kollégái ijedt döbbenettel meredtek rá, amikor megpillantották. Egyesek megölelték, mások sajnálkozva mondtak neki egy-két szót, vagy szörnyülködtek Vivien miatt.
– Gondolom, nem jössz vissza – kérdezte az egyik lány, aki addig alig szólt hozzá, habár sejtette a választ.
– Nem, ide semmiképp…
– Megértelek…Nem is tudunk rólad és Dávidról…
– Nem baj, nem is akartam, hogy valaki tudjon rólunk…
– A temetésre azért elmész?
– Tudsz róla valamit? Azt se tudom, mikor lesz, nem tudom, kit kérdezzek meg…
A lány bólintott, és egy gyászkeretes lapra mutatott, amit előző délután egy idős asszony hozott be az irodába. Kisírt szemmel letette az asztalra, és Elizát kereste. A kollégák nem mondtak neki semmit, ezért hirtelen ordítani kezdett. Azt kiabálta, hogy legyen átkozott mindenki, de különösen az a lány, aki miatt a fiát megölte a menye. Mindenki ledermedt, mert nem értették a kirohanást, különösen a kollektív átkot.
– Nem biztos, hogy örömmel fogadnának – suttogta, és elmondta a történéseket.
Eliza egy szót sem tudott kipréselnie magából, de tudta, hogy nem fog meghátrálni. Nem akarta, hogy a fiút úgy temessék el, hogy ő nincs jelen, és nem mondja el neki újra meg újra, mennyire szerette.
Egy héttel a később a temető egyik sarkából nézte végig a szertartást. Akkor ott megfogadta, hogy soha többé nem lesz szerelmes, és soha az életben nem ad esélyt szívének ekkora fájdalomra. A könnyek csendesen peregtek a szeméből, és már csak egy nyomorult egyetlen gondolat foglalkoztatta: ez a mese lehetett volna tökéletes és boldog, de nem lett az. Talán miatta. Talán, mert rosszkor találkoztak, vagy mert vannak gonosz emberek, akik nem bírják elviselni mások örömét.
Lehajtotta a fejét, és megpróbálta elcsendesíteni háborgó lelkiismeretét. Mindhiába.
VÉGE
