Nálunk már a szó is sértő, annyira félünk tőle, hogy selyempapírba bújtatjuk, úgy tálaljuk. De nézzünk csak körül a buszokon, villamosokon, tele vannak megfáradt, koruknál jóval idősebbnek látszó férfiakkal és nőkkel, akik szatyrokat cipelnek és élet-halál harcot vívnak az ülőhelyekért. Arcuk komor és boldogtalan. A világ már nem kérdez tőlük semmit, láthatatlanok. Az élet halad tovább, ők pedig lassan lemaradnak.
Eközben a világ másik felén, Japánban egész más kép fogadja az odalátogatókat. Ott az öregség új szerepet jelent. Felismerték, hogy tenni kell valamit, hiszen a népesség nagy része elöregedett.
Egy nyolcvanhoz közeli nő pl. minden reggel ugyanabban a kis parkban tornázik. Nem bizonyítani akar, hanem teszi, ami neki jól esik. Azt mondja, addig él igazán, amíg van miért felkelnie. Ez a gondolat Japánban természetes. Neve is van: ikigai. Ez egy apró, de nagyon jelentős ok, amiért egy ember reggelente élni akar. Nem kell ennek nagy dolognak lennie: egy kert, egy unoka, valamiféle közösségi feladat vagy egy hosszabb séta. Európában mindent teljesítményben mérnek, és azt kérdezik, te mire vagy még képes? Japánban meg azt, hogy neked mi ad örömöt? Ez a különbség jelentős.
Nálunk, aki nyugdíjas, szegény és felesleges. A nyugdíjkorhatár elérésével sokszor elveszít valamit: többek közt a szerepét a világban, a ritmust, ami addig előre vitte, és legfőképpen azt az érzést, hogy szükség van rá. Úgy kezelik, mintha egy púp lenne a társadalom hátán, pedig ledolgozott negyven évet, adózott, tette, amihez legjobban értett, és eljött az ideje a pihenésének. Így ezek az emberek lassan kiszorulnak az életből.
Japánban ellenben sokan még dolgoznak. Nem állásuk van, hanem önkénteskednek, új dolgokat tanulnak és nem érzik, hogy feleslegesek. Az aktivitás nem ritka, hanem norma. Az idősek tisztelete mélyről jön, benne él a kultúrájukban, a nyelvükben és a gondolkodásukban. Még külön napjuk is van, amelyen ünneplik őket. Ez az Idősek Tiszteletének Napja. A világ azon a részén nem réginek, elavultnak gondolják őket, hanem tapasztaltaknak.
A japán kultúrában van egy nagyon erős gondolat, amely szerint nem szabad mások terhére lenni. Ezért az idős emberek igyekeznek önállóak maradni, mozognak, tanulnak és közösségben maradnak. Mindehhez országuk is segítségükre van, mert sok az idősekre szabott szolgáltatás, közösségi program és a technológia fejlettség is magas.
Nálunk mindebből szinte semmi nem létezik, hisz alig kapnak lehetőséget, láthatatlanok, és életük során kizsigerelték őket, ezért kedvük sincs semmihez. Az ingyen utazás vagy a kedvezmények nem teszik őket boldoggá, és nem válnak az élet császárává, mert képesek kijönni szerény jövedelmükből.
Persze Japán se tökéletes, mert ott is vannak magányos idős emberek, a rendszer túlterhelt, de azt semmiképpen nem engedik meg, hogy az öregség egyenlő legyen az eltűnéssel. Egy élet addig marad értékes, amíg célja van, amíg terveket hordoz, és bár az idő nem mindig halad jótékonyan, sose lenne szabad elfelednünk, hogy mindannyian átlépünk a felnőttkor végén egy másik dimenzióba, ha szerencsénk van. Az örök fiatalság ígérete csalóka és hamis, bár ezt nem szeretjük emlegetni.
Igazán értékes változás lehetne, ha Európában se néznénk rossz szemmel és ítélettel azokra, akik már megették a kenyerük javát.
Fotó: G N: https://www.pexels.com/hu-hu/foto/nyuzsgo-utca-a-tortenelmi-kiotoban-japanban-29537610/
