Furcsa szerzet az ember. Követel, elvár és nem szereti, ha számonkérik. Jogai bőven vannak, kötelezettségeit viszont mértékletesen emlegeti, vagy mulasztását kimagyarázza. Hangoztatja, mennyire fontos a becsület, az igazság, a következetesség, de a legtöbb esetben másokra vonatkoztatja, és nem érti, hogy miért nem járnak neki különleges előjogok a világban.
Ma mindenki szép és híres akar lenni. Alig maradtak olyanok, akik hétköznapi életet szeretnének élni, mert akkor érzik jól magukat a bőrükben, ha nincsenek középpontban vagy nem szerepelnek a közösségi médiában. Mondhatnánk egyszerűen, hogy kicserélődött az emberiség, de az általánosítás lenne. Egy azonban biztosnak látszik: az elmúlt két évtized olyan jellembeli változásokat idézett elő sokaknál, amelyekre nem voltunk felkészülve, talán el se tudtuk volna képzelni. A változás szelét ismertük, hiszen az élet velejárója, de most vihart élünk meg napi szinten, amelyre idegrendszerünk, vagy fogalmazzunk csak egyszerűbben, a lelkünk nincs felkészülve.
Rossz érzés időnként emberek között lenni, miközben azon csodálkozunk, hogy eltávolodtunk másoktól, hogy nem akarunk beülni kávézni a kollégákkal, nincs kedvünk a barátainkhoz. Azt azonban tudnunk kell, hogy a sok támadást, ami ér bennünket, nem könnyű feldolgozni. Akadnak, akik belül rágódnak és bele is betegednek, hogy nem figyel rájuk senki, hogy munkájuk természetes és láthatatlan. Mások támadnak, jeleneteket rendeznek és a legkisebb sérelmeket átélve agresszívvé válnak. Vannak olyanok is, akik elmenekülnek a világból, inkább nem barátkoznak, nem társalognak, mert félnek a konfliktustól, és megtanulták, hogy már nem lehet és nem szabad véleményt nyilvánítani, mert annak következményei károsak.
Az igazságkeresők sem mindig korrektek, mert ma az az igazság, amit az egyén maga lát és tapasztal, a másé csak rossz lehet. Sok ember a közösségi felületet használja naplóírásra, családi szennyesének kiteregetésére, hamis állapotok hirdetésére. A hazugság a tetőfokon van, és ebből a helyzetből talán csak zuhanni lehet.
Szép lassan elfelejtettünk a másikra mosolyogni, megkérdezni tőle, hogy van, és a választ megvárni. Mondhatjuk nyugodtan, hogy ilyen a világ, de mindenki tudja, hogy a világot emberek formálják, beleértve a médiát, a politikát és a közösségi felületeket. A 21. század első felében agymosottakká váltunk, és jobban féltjük a telefonunkat, mint beteg szüleinket. Többet törődünk azzal, hogy mit rendeljünk és honnan, mint azzal, hogy a gyerekünk mit művel egymagában a neten.
Kutyáink, macskáink több dédelgetést, szeretetet kapnak, mint a párunk, akit elfelejtettünk meghallgatni vagy ununk, viszont elvárjuk tőle, hogy kedves legyen. A hatalmas hazugságok korát éljük, és ha valaki ezt az orrunk alá dörgöli, feszengünk. Kényelmetlen szembesülni azzal, hogy nem vagyunk mindig jók, gonoszkodunk, irigykedünk, és féltékenységünk mérhetetlen. Ahogy azon képességünk is, hogy másokat bántsunk, leszóljunk. Ha mégis szóvá tesszük, pokoli támadásban lehet részünk, mert kövérek vagyunk, öregek, fiatalok, tapasztalatlanok, lúzerek és még sorolhatnánk. A lényeg, hogy ne halljuk meg, ami nem tetszik nekünk, és amiben szorongunk, mert kiderülne, hogy nem igyekeztünk eléggé, hogy kiskapukat kerestünk az élet nagykapuja mellett, csakhogy megússzuk, mert a könnyebb utat választani egyszerűbb.
Talán régen sem volt másmilyen az ember? Csak most jobban a felszínre kerültek a hiányosságaink? Vagy hivatkozhatunk arra, hogy ez merő általánosítás, és vannak még jó emberek, akik segítenek, odafigyelnek és támogatnak bennünket. Bizonyára így van, így kell lennie, mert az ember nem élhet abban a hitben, hogy a világ teljes egészében elromlott. Lennie kell még olyan csavaroknak, szögeknek, amelyek mozgatják a szerkezetet, és nem akarják minden pillanatban lerombolni.
Olyan korban élünk, amikor a nyugalom a legnagyobb luxus, és elfelejtjük, hogy mennyire jó lenne megpihenni. Nem, nem a wellness az, amin sikerülne. A lassulás, a hírekből való kivonulás, a média nyomása idézhetné ezt elő, de úgy tűnik, lehetetlen. Az utcákon, az utak mentén ömlik ránk a szenny, és miközben azt hisszük, hogy döntünk bármiről is, dróton rángatnak bennünket a reklámok, óriásplakátok, a bőrünk alá kúszó szlogenek. Vásárolunk és vásárolunk, véleményeket fogalmazunk meg olyasmikről, amikről halvány sejtelmünk sincs, de a véleményünk maga az identitásunk, ezért hallatjuk. Félünk megváltoztatni, ahogy csalódni is, így ragaszkodunk a bevált rosszhoz, mert az ismerős.
A legtöbben gyáván végig vergődik az életüket, és ezt fájdalmas belátni…
Jöjjön hát egy rövidebb sorozat, amely kényelmetlen igazságokat mond ki, és amelyeket olyan emberek fogalmaztak meg, akik a mindennapi életnek valódi részesei: meséljen a kisvállalkozó, a buszsofőr, a pedagógus, a bolti eladó, a háziasszony, az ápoló, és bárki, aki a szolgáltatás területén dolgozik. Biztos vagyok benne, hogy nem lesz könnyű szembesülni az igazsággal, de olykor muszáj. Legfeljebb megint homokba dugott fejjel bizonygatjuk, hogy mások se jobbak, és mutogatunk azokra, akik különbek, de mi képtelenek vagyunk elfogadni ezt a tényt.
Folyt. köv.
Fotó: Micah Eleazar: https://www.pexels.com/hu-hu/foto/szemely-no-ules-tablagep-10498989/
