A bolti eladó (Lilla, 30 éves)
Kezdem én a sort. Eleve láthatatlan vagyok. Csak akkor vesznek emberszámba, ha keresnek valamit a vásárlók. Eszükbe se jut, hogy nem számítógép a fejem, mert nekem tudnom kell mindennek a helyét, hogy van-e még belőle, és hogy lesz-e, mintha legalábbis az adott cég velem egyeztetne. Köszönni elfelejtenek, megköszönni valamit elvétve, és arról nem is beszélek, hogy mindenki tegez. Engem még arra tanított anyukám, és ez nem az őskorban volt, hogy igenis létezik a magázódás, különösen akkor, ha ismeretlenekhez fordulok. De fiatalnak látszom, és ez azt jelenti, hogy lehet ugráltatni, beszólni vagy épp úgy bánni velem, mintha a szolgálója lennék egyeseknek. Azért, mert egy nagy áruházláncnak dolgozom, nem vagyok ostoba, suttyó vagy épp csicska. Nem magyarázkodom, mert ez is egy munka, nem lehet a világon mindenki celeb vagy influenszer.
Jön a vásárló, és mindenhatónak hiszi magát. Mindent megfogdos, kibont és megnyomkod. Ha nem tetszik neki, visszadobja, de sok esetben leteszi ott, ahol éppen áll. Mindegy, hogy a hűtőbe való lenne, képtelen visszasétálni, mert siet, lusta és nemtörődöm. Hogy valami megromlik, vagy össze kell szedegetni, nem izgatja, elvégre ő a Vásárló, és a cég biztosan nem megy tönkre ennyitől. Nem is erről van szó, hanem magáról az elvről. Elvettem, meggondoltam magam, visszateszem…Szinte lehetetlen küldetés. A kedvenceim azok, akik a kasszaszalag végében hagyják azokat a termékeket, amiket mégse szeretnének.
Munkahelyem gyerekek játszótere lett az elmúlt években. Futnak, másznak mindenhol, mindenhová, és ha elesnek, vagy rájuk dől valami, akkor persze a bolt a hibás meg azok a dolgozók, akik nem pakolták stabilan pl. a mikrókat. A gyerekek mindent kibontanak, és ha a szüleik nem figyelnek oda, megrongálják az árut. Persze sok esetben maga az anya vagy apa dugdossa el a sérült játékot, dobozt, nem sejtve, hogy látjuk.
Nálunk sokaknak fáj fogót használni a péksüteményekhez. Kicsit megnyomkodják, roppan-e, friss-e, aztán nem azt veszik meg, hanem egy másikat. Bedobják a kosárba, ahol gyerekeik sáros cipővel üldögélnek vagy álldogálnak. Nem értik, hogy a kosárnak van olyan része, amely arra szolgál, hogy egy kisgyerek, hangsúlyozom, kisgyerek benne üljön. Találkoztam olyannal is, aki hagyta, hogy a kassza mögötti területre kimásszon a gyereke.
Amikor járom a sorokat, feltűnik, hogy milyen sokan megrágcsálnak termékeket vagy épp kivesznek egy-két darabot, amelyre nem jelez a kapu, és szerintük ez nem minősül lopásnak.
A stílus maga az ember…Azt hiszem, a harminc évemmel én már öreg vagyok ehhez a munkához. Vagy lazán, nemtörődöm módon kell ezt csinálni, vagy ott kell hagyni, mert gyomoridegem van minden nap azoktól, akik azt akarják elhitetni velem, hogy kevesebb vagyok náluk, miközben büdösek, ápolatlanok és lopnak a szoknyájuk alá rejtve vagy épp a melltartójukba dugva.
Azokat meg, akik onnan veszik elő a pénzüket, egyenesen rühellem. Tény, hogy a pénz vándorúton jár rövidke élete során, de hadd ne kelljen már nekem megfogni olyasmit, ami érintkezett egy vásárló bőrével, testnedvével. És ha azt gondolná valaki, hogy ez ritka, főleg a kártyás fizetések idejében, akkor közlöm, hogy téved.
Néha jó lenne azt hinni, hogy fejlődik az emberiség. De ha egy üzletben dolgozol, nem biztos, hogy ezt fogod gondolni egy idő után…
Folyt. köv.
Fotó: Markus Winkler: https://www.pexels.com/hu-hu/foto/fa-kreativ-minta-tipografia-19813649/
