A nővér (Angéla, 42 éves)
Közel húsz éve csinálom. Azt szoktam mondani, hogy amit én nem láttam, az nincs is. Egy kórházban nem díszmenet az élet. Senkinek nem kell bemutatni azt a kiszolgáltatottságot, kétségbeesést, amit a betegek nap mint nap megélnek. És még nem említettem a fájdalmat, a magányt és a szenvedést. Láttam már majdnem mindent. Azt is, amikor a gyerekek magukra hagyták az anyjukat, mert nem bírták nézni a szenvedését, pedig ők is felnőttek voltak. Láttam néniket, akik egyik pillanatban még reménykedtek, a másikban már meg akartak halni. A szenvedésből könyvet tudnék írni, de az arroganciából és a nemtörődömségből is. Hány meg hány ember fordul el családtagjától, ha az kórházba kerül?! Nem is hinnénk, mennyire félnek attól, hogy kín ragályos. Kényelmetlenül feszengenek, és úgy tesznek, mintha intézkednének, közben meg velünk, dolgozókkal vitatkoznak.
Addig a pillanatig senkit nem érdekel egy nővér vagy ápoló élete, amíg neki nincs szüksége rá. Ha van, akkor azonnal ugorjunk, dobjunk el mindent, és szaladjunk az ő hozzátartozójukhoz. Ez érthető és természetes kérés is lenne, ha nem lennénk ennyire fáradtak, ha nem lennénk ennyire kevesen. Higgyék el, nagyon nehéz mindig mosolyogni és kedvesnek lenni, hiszen nekünk is van családunk, magánéletünk, amit otthon kellene hagynunk, de nem megy.
A betegekkel se könnyű, mert ahogy a kórházon kívül, úgy azon belül se akarják betartani a szabályokat. Rendezkednek, irányítanak, beszólogatnak, és csak azért, hogy valaki figyeljen rájuk, ugráltatnak bennünket. Persze cigiznek, amikor nem szabad, olyan ennivalókat esznek meg, amiket tilos, és ha baj van, akkor velünk kiabálnak. Ahogy rokonaik is. Kevés olyan munka van, ami ennyire emberpróbáló, mégis alulfizetett. Felfoghatatlan, hogy nincs értéke és becsülete annak, aki eltakarítja a hányást, az ürüléket, aki utolsó pillanatig a beteg mellett van, akinek a lelke is nehéz terhet cipel.
A halált nem lehet úgy kezelni, hogy na, megint egy emberrel kevesebb van a Földön. Előtte még láttuk, hallottuk, és hirtelen elment. Vagy könyörgött, hogy ne szólítsa magához a Teremtő, esetleg fordítva. Fizikailag és lelkileg is megterhelő a folytonos készenléti állapot, de aki nincs benne, nem is sejti. Ha három beteg jutna egy nővérre, akkor volna ideje és ereje mindenre figyelni, de ha negyven? Honnan az ördögből merítsünk, ha nekünk sincs semmink? Ha a munkaidőnk tényleg 8 óra lenne, a fizetésünk meg olyan, hogy a hó végét észre se vennénk, akkor se lenne egyszerű…Ezért érthetetlen, hogy nem azokat becsülik meg, akik a legnagyobb bajban sem mennek el a Lidl-be pénztárosnak, hanem a focistákat, celebeket, akik azt gondolák, őket elkerüli a betegség vagy az öregség. Mindenki ezt reméli, és a legtöbben csalódnak.
Egy kórházban mindennapos a sírás, a jajgatás, a bűz és a rettenetes fájdalom. Miért nem kaphatunk mi is több odafigyelést, szabadságot és pénzt, amikor a munkánk kimerítő és elengedhetetlen?
Furcsa világot élünk… A betegek azon csodálkoznak, hogy még bírjuk, mi pedig azon, hogy miért bántanak bennünket oly sokan? Tesszük a dolgunkat, de nem vagyunk robotok. Nemcsak akkor kell bennünket emberszámba venni, amikor ágyba vizelnek, hanem akkor is, amikor a kórtermek közt rohangálva elfáradunk és bámulunk maguk elé a nővérszobában. Ezt a munkát kevesen bírják, épp ezért kellene visszaszerezni a becsületét, kimondani, hogy fontosabbak vagyunk, mint ezer ostoba a médiában, akit csodálnak, mert szép.
Vajon lesz egyszer ilyen? Nem hinném, hogy én azt megérem. Mégse vágyom arra, hogy árufeltöltő legyek egy boltban, mert a munkám a hivatásom. Nem sokan vagyunk már ezzel így, amin senki nem csodálkozik, aki benne van.
Folytatjuk…
Fotó: RDNE Stock project: https://www.pexels.com/hu-hu/foto/nok-ules-kereses-kezeben-tart-6129678/
