A csak szólok, nem akarlak megbántani, de…, vagy az én csak figyelek rád-kezdetű mondatok nem sejtetnek sok jót. Ezek azok, amelyekben a nők burkolt formában kimondják ítéleteiket, amelyeket egyetemesnek és kizárólagosnak tartanak. És ezek mellett ott vannak azok is, amelyeket tekintettel, ártatlan arccal közölnek, de másokkal.
Ezen mondatok, félmondatok súlya sokkal nagyobb annál, mint amekkorának elsőre látszik. Nem nyílt ellenségeskedés, hanem mosolyba csomagolt ítélkezések. Mélyebb nyomot hagynak, mint bármely nyers támadás. Megesik, hogy nem is rosszindulatból fakadnak, hanem örökölt mintákat követnek, a belénk nevelt, generációkon átívelő szemlélet mondatják ki velünk, amely azt tanította, hogy ne szövetségesként, hanem vetélytársként, sokszor ellenségként tekintsünk egymásra.
A szépség, a fiatalság, a siker, az anyaság és a párkapcsolati státusz versenypályát eredményez, ahová felsorakoznak a körülöttünk élő lányok, asszonyok, és legtöbben csak akkor érzik jól magukat, ha mindenkit maguk mögé utasítanak. Ebben a versenyben a kritika lesz a legfőbb eszköz. Elég egy félvállról odavetett mondat, egy finom éllel sugallt megjegyzés, mi szerint mi nem úgy csinálnánk stb. Ezek lassan, alattomosan építkezve építik fel a belső hangot, amely aszt súgja, nem vagyunk elég jók.
Napjaink egyik legszebb nője Jennifer Lopez, aki nemcsak tehetséges, de eszméletlen munkabírással rendelkezik. Olyan edzéstervvel dolgozik magán, amilyet mi első öt perc után feladnánk. Persze lehet azt mondani, hogy biztosan megműtötték, ami valószínűleg igaz, de annyira profin csinálták, hogy nem vehető észre. Már a 60-hoz közelít, de csodálatos, amit a színpadon művel. Mégis érdemes elolvasni képei alatt a kommenteket: „ő is öregszik… , azért meglátszik rajta a kor, akárhogy is van, már nagymamakorú, jó, jó, de otthon ő sem ilyen, csak a smink teszi… ideje lenne elgondolkodni azon, hogy ne mutogassa magát, a segge akkor is óriási… és folytathatnánk, miközben látjuk, hogy nemcsak a képeken szép. Sikerei mögött pokolian sok munka van, de még ezt is képtelenek vagyunk elfogadni. Arról nem beszélve, hogy milyen sokan hiszik azt, hogy csak a fizikai munka a munka.
Vajon miért fogalmazódik meg ennyi nő fejében a kíméletlen kritika?
Az egyik legmélyebb ok a bizonytalanság. Az a fajta belső törékenység, amelyet a sok nő már a gyerekkorából magával hoz. Értékét abban látja, ha szép, kedves és megfelel mindenkinek. Amikor egy nő nem stabil belülről, akkor könnyebben kezd bírálni másokat, mert abban megnyugvást talál. Rövid ideig. Ehhez még egy jó adag társadalmi nyomás is társul, hiszen a női test, a női szerepek állandó megfigyelés alatt állnak. Így a nők egyszerre lesznek elszenvedői és kritikusai egymásnak.
Azt sem szabad elfelejtenünk, hogy néha a kritika hatalom. Egy finom fölény, amellyel a rangsorban feljebb teheti magát művelője. Igaz, hogy csak egy pillanatra, de ez sokkal többet ér sokak számára, mint a másik ember sérthetetlensége.
Egy nő ritkán mer önmaga lenni más nők előtt, mert attól fél, hogy amit megmutat, azt később felhasználják ellene. Nem biztos, hogy nyíltan, inkább egy-egy elejtett megjegyzés formájában. Az apró tűszúrások, rosszalló pillantások elvezetnek ahhoz, hogy a nő sosem érzi már elég jónak magát. Nem látja magát objektíven, és önmaga legfőbb bírálója lesz. Így a nők nemcsak egymást sebzik meg, hanem önmagukat is.
Pedig lehetne mindez ellenkezője is. Lehetnének egymás támaszai, ahol nem egymás gyengeségeit emelik ki, hanem a pozitív tulajdonságaira építenek. Ez lenne az az állapot, amikor már nem lenne szükség arra, hogy bárkit lehúzzanak.
A kegyetlen kritika nem természetes állapot, hanem tanult viselkedés. Lehet rá nemet mondani, lehet alakítani magunkat, hiába gyökerezik mélyen. Át is írható bennünk ez a kód, ha van elég akarat és bátorság bennünk.
Talán a következő generációk miatt is érdemes lenne, hogy ne mérgezzük tovább egymás lelkét, és ne akarjuk elhitetni a világgal, hogy tévedhetetlenek és minden esetben jószándékúak vagyunk.
