A magány nem egy zsák krumpli, hogy egzakt módon meg lehessen mérni a súlyát, és szemre meg lehessen mondani, pontosan milyen. A magány egy megfoghatatlan, mégis kínzó, és gyakorlatilag elkerülhetetlen érzés. Mindenkinél jelentkezik, csak valakinél hamarabb vagy mélyebben, másoknál – például egy aktív szociális életet élő, és érzelmileg stabil ember esetén – később és felszínesebben.
Sokan úgy tartják például, hogy minél idősebb az ember, annál magányosabb. Hiszen egy mozgalmas, tartalmas, szociálisan aktív gyermek- és fiatalkor után idővel elkopnak a barátok, mindenki a saját útját járja… az ember pedig, minél idősebb, annál rugalmatlanabb, és nem képes új barátságokat kötni.
Noha a magány nem mérhető egyetlen ismert mértékegységgel sem, egy friss, 5000 norvég férfit és nőt mintául vevő kutatás szerint a férfiak az életük közepén érzik magukat magányosabbnak, a nők pedig idős korukra izolálódnak el inkább. A férfiak “magány görbéje” a negyvenes éveikben érte el a mélypontot, míg a nőké a 80-as éveikben. De nem csak a nemi hovatartozás számít, hanem a környezet, az egészségi állapot és a szociális kapcsolatok is. Kimutatható, hogy a betegség vagy fogyatékosság, a megözvegyülés, vagy a társtalanul leélt élet tesz igazán magányossá.
