A férjem egy idióta. Régóta tudom, csak nem akarom a nap minden percében orra alá dörgölni. Nem figyel senkire, mondja a magáét, és természetesen mindenkinél okosabb. Nálam meg pláne, mert húsz éve úgy kezel, mintha félkegyelmű lennék. Ráhagyom, nincs szívem vitatkozni vele. Ha ez teszi boldoggá, hát legyen. Azt képzeli, hogy megcsalom, pontosabban, hogy meg is tettem, méghozzá nyilvánosan, feltűnően és mindenki szeme láttára. Komplett bolond nem vagyok, még ha ez hízelegne is a hiúságának, mármint, hogy ő rájött erre.
Továbbképzésre jelentkeztünk a kollégákkal. Négy nő és egy férfi. Örültem, hogy végre kiszakadok a mindennapokból, de ismerve Rudit, meg nem mondtam volna neki, hogy lesz köztünk egy férfi is. Minek mentem volna bele egy heteken át tartó marakodásba? Eszem ágában sem volt. Különben sincs kedvem semmiféle megcsalósdihoz, öreg vagyok én már az ilyesmihez.
A másik három kolléganőm amúgy is esélyesebbnek tűnt volna, ha ilyesmire sor kerül, mert a kollégánk, aki fiatalabb mindnyájunknál, igen szereti a női nemet. Nagy a szája, és csak az útszéli fáknak nem teszi a szépet. Persze mi csak nevetünk rajta, mert tudjuk, fenemód önbizalom hiányosnak kell lennie ahhoz, hogy ezt a játékot élvezhesse.
Nem ragozom tovább, szóval hazudtam otthon. Gondoltam, könnyebb dolgom lesz, ha nem mondom meg, hogy lesz köztünk valaki a másik nemből. Indulás előtti este még azt is megbeszéltük a lányokkal, hogy viszünk házi pálinkát, és ha majd nagyon unjuk az előadásokat, iszogatunk kólás pohárba rejtett „koktélokat.” Már előre örültem a szabadságnak, a jó időnek és a Balatonnak.
A továbbképzés, vagy, ahogy régen mondtuk, fejtágítás azonban sokkal keményebbnek ígérkezett, mint sejtettük. Órákon át hallgattuk az előadókat, akik képesek voltak levegővétel nélkül monoton hangon beszélni egyfolytában akár 120 percig is.
Amikor végre kiszabadultunk, rohantunk sétálni, sörözni és fotózkodni. A fotó a mai világ átka. Minden egyes pillanatot meg akarunk örökíteni, mintha azzal megállítanánk az időt. Felhőtlenségünket az alkohol jelentős mértékben segítette, közben csináltunk pár képet a csapatunkról is, hadd egye a fene a kollégákat, akik otthon robotoltak helyettünk. És mondjon bárki bármit, nem, egy pillanatig sem jutott eszembe, hogy otthon nem mondtam igazat. Még véletlenül sem villant be, hogy gondosan azt állítottam, négyen utazunk el.
A fénykép meg persze felkerült a legismertebb és legelterjedtebb közösségi oldalra. Noná, hogy mindenki látta, persze a drága uracskám is. Hogy mit gondolhatott, nem tudom, azt viszont igen, hogy miért nem hívott fel előbb, mint másnap reggel. Többek között azért, mert le voltam halkítva az előadások miatt, aztán meg a vacsoránál annyit ettünk, hogy az egyikünk kicsit rosszul lett, vele bajlódtunk. Éjjel meg szépen lemerült a telóm, ami fel se tűnt.
Ám a reggeli készülődés közepette feltettem töltőre, és azonnal beindult a virtuális világ. Létezett az addig is, csak én nem foglalkoztam vele. Bezzeg a férjem. Hívott is menten és tajtékozva ontotta rám szidalmait a hazugság miatt. Kérdeztem tőle, eszén van-e, ismerhet, nem vagyok én az a kikapós fajta, főleg ötvenen túl, de ő csak sorolta, sorolta, hogy átvertem őt. Sehogyan sem tudtam elmagyarázni neki, hogy miatta volt. Ha nem tudtam volna előre, hogy ez lesz a reakciója, bíz’isten, megmondtam volna. De kinek van kedve azt hallgatni, hogy a férfiak kujonok, mondta volna épp egy férfi, és minden lehetőséget ki akarnak használni.
Francokat akarnak. Engem aztán meg nem környékeztek, van nekem elég bajom a derekammal, a derekam körüli zsírpárnákkal és a karikás szememmel. A többiek sem néztek ki fényesebben, de nem is divatbemutatóra jöttünk.
Rudi meg csak kiabált, zengett a szoba, minden kihallatszódott, többek közt azért, mert rányomtam a kihangosítás gombra, én azonban nem éreztem, hogy igaza van. Az tény, hogy nem mondtam igazat. Miért mondtam volna? Annyi eszem azonban lehetett volna, hogy szólok a lányoknak, engem ne jelöljenek meg a fotón, de a libák világgá akarták kiáltani, hogy mi aztán jól vagyunk! Rudi fenyegetőzött, azt mondta, elválik tőlem, de sem ő, sem én nem vettük komolyan a kirohanását. Értse meg, hogy az ágyamban aludtam, soroltam hangosan, mire a lányok pukkadozva röhögtek rajtam. Azt mondták később, nem vagyok normális, mert én úgy buktam le, hogy nem csináltam semmit. Legalább történt volna valami, ehelyett egyikünk jobban horkolt, mint a másikunk, de ezt úrinő lévén tagadtuk.
Nem ijedtem meg különösebben, mert tudtam, hogy Rudi mérge hamar elszáll. Szeret engem, csak épp hülye. Én is szeretem őt, és én még nagyobb hülye vagyok, mert gyáva voltam a valót mondani.
Mi ebből a tanulság? Mert az mindig van. Íme: A hazug embert akkor is utolérik, ha a kutya nem sánta, hanem egyenesen világbajnok futó.
Kép forrása: Pinterest
