Falun az ember hamar megtapasztalja, hogy nem sok dolog történik. Persze vetnek, aratnak, vannak bálok, ünnepségek és rengeteg munka, de azért sok örömteli esemény nincs. Megszületik Palkóék fia, akire tíz éven át vártak, vagy Balogék lánya egyetemre megy, pedig az iskolában olyan mulya volt, hogy azt hitték, megalszik a tej a szájában. Ha meg is aludt, talán sajt lett belőle vagy túró. Tudja a fene, nem néztünk bele.
Az az egy azonban bizonyos, kevés történet marad titokban, és ha nem derül rá fény teljes egészében, lesznek, akik kiszínezik a részleteket.
Gyerekkoromban a pletyka volt a legfélelmetesebb, ami elterjedhetett egy kis településen. Akit szájára vett a falu, annak hetekig nem volt nyugalma, mert akárhová ment, olyan tekintetekkel találkozott, amelyek inkább öltek, mint vigasztaltak. Nem volt szokás jónak lenni, annál inkább beszólogatni, elvégre, aki bűnös, bűnhődjön. Az öregasszonyok szemrebbenés nélkül megkérdezték az arra tévedőt, hogy tényleg megszökött-e otthonról, és tényleg verte-e az apja, ami biztosan jogos volt. Tudtak az angyalcsinálóról, aki nem titkolta, hogy ezerféle módszerrel gyötri meg a női testet, csakhogy kilökje magából a magzatot.
Arról is volt sejtésük, ami meg se történt, de jól lehetett csámcsogni rajta. Aki kilépett a megszokott körből, az a falu szájára került, Nem volt kímélet, mindenki tudta, ki kit csalt meg, mikor és hol lopott, de hagyták, és az se számított, ha erőszakot tettej valakin, miért nem hagyta magát.
A faluban, ahogy szinte mindegyikben, élt egy bolond férfi, aki a temetőben aludt, mocskos volt és bűzlött, ezért, amikor egy szerencsétlen tizenéves lány sötétedés előtt nem sokkal áldozata lett, kevesen sajnálták. Azért se tették nagyon, mert az ő apja iszákos volt, anyját meg elvitte valami kór, amikor, még kislány volt. Senki nem taníthatta meg neki, hogy az erőszak veszélyes és gyerek lehet belőle. Minek ment oda, húzták el a szájukat az öregasszonyok és legyintettek. Aztán az azévi baracktermést szidták, amiből nem lesz elegendő lekvár. Pálinka meg semmiképp. Hogy a lány megsérült- e, vagy terhes maradhatott, senkit nem érdekelt, mert magának kereste a bajt. Igaz, hogy anyja sírját ment rendbe tenni, de vigyázhatott volna magára, hisz mindenki tudta, hogy alkonyat után nem szabad a temetőben lófrálni.
A falu ütött-vágott mindenkit. Nem gonoszságból, inkább megszokásból. Úgy gondolták, joguk van mindenről tudni, bírálni és ítélkezni, elvégre közéjük tartozik egytől egyik az összes lakója. Segíteni azonban gyakran elfelejtettek.
Amikor elkerültem onnan, fel a nagy és erkölcstelen fővárosba, nem akarták elhinni, hogy tisztességes munkával keresem a kenyerem. Aki Pestre kerül, okvetlenül strichel, súgtak össze a hátam mögött. Strikkel, ahogy Momo mondja az Előttem az életben. Mivel nem akartam, hogy „strichelésem” története szárnyra kapjon, küldtem haza rendszeresen fényképeket az osztályomról, amiken kosztümben feszítek huszonévesen. Anyám szaladt ki az utcára és fűnek-fának mutogatta, legfőképp a saját védelmük érdekében. Engem nem kellett védenie, hiszen egyre ritkábban tettem tiszteletemet, és ha igen, gondosan ügyeltem, hogy megfelelő ruházatban tegyem. Jobban féltem, mintha az angol királynő előtt kellett volna megjelennem, mert a feketekendős, izzadtságszagú negyvenes asszonyok, akik hatvannak látszottak, kigúnyoltak volna, de legfőképp a szüleimet. Az nem zavarta őket, hogy a szőrpamacs kikandikál trikójuk vagy csúszós otthonkájuk alól, a pletyka értékes volt. Ha nagy ritkán anyám átküldött a szomszédba, azonnal megéreztem a nejlon és a csípős izzadtság semmivel össze nem téveszthető keverékét belépve a konyhájukba.
A falu szája hatalmas és mocskos volt. Nem kímélt senkit. Alig várta, hogy valaki hibázzon, vagy úgy ne lépjen, ahogy az íratlan szabályok megkövetelték. Menten megásták a sírját, és rajta csámcsogtak heteken át. Ilyen volt Jóska bácsi is, akinek két fia menetrendszerint a kan disznót terelte a kiválasztotthoz búgatni. Egy idő után már arról beszéltek, hogy a nagyobbik, aki mindig fekete volt a kosztól, nemcsak nőknél próbálkozik, hanem a nőstény disznónál is odahaza. Akármikor megjelent azt utcán, összesúgtak az emberek,ennek ellenére hívták, mert kellett a szaporulat. Az ólban.
Egyszer aztán Tibi megpróbált öngyilkos lenni. Nem bírta már a bántást. Felakasztotta magát, de levágták a kötélről. Nem bírt már tovább élni a szégyennel. A pletykától hasonlott meg, és dobta el majdnem az életét.
A plébános kiprédikálta vasárnap a misén, miközben neki is volt egy fiatal „szakácsnője”, aki pár hónapon belül terhes lett, ezért megváltak egymástól. Jött a következő, de őt ez a veszély nem fenyegette, mert negyven felett volt, és ijesztően csúnya ábrázattal látta el a Teremtő. Így a papunk máshol próbált vigasztalódni, egy férjes asszonynál, akinél a gyerek nem lett volna akadály, hiszen volt ura, akitől bőven terhes maradhatott. A negyedik gyerekre senki nem figyelt már különösebben, még akkor se, ha koromfekete tekintete és kíváncsi természete igen hasonlított a lelki vezetőnkéére.
A falu szája szennyes és ócska volt. Csak azokat kímélte, akik maguk terjesztették a mocskot. Ezért nem volt megállás egy percre se. Aki benne élt, tudhatta, egyszer sorra kerül. Kivétel alig akadt.
Nem, nem volt szép minden abban a régi világban sem.
Kép forrása: Pinterest
