Barnabás töritanár volt egy középiskolában. Negyvennégy évesen úgy érezte, hogy ha nem is ez élete csúcsa, azért jól megvannak otthon. A kisebbik most kezdte az elsőt, a nagylány pedig hetedikes volt. Ez idáig nem sok gond volt vele, de hetedik elejétől megváltozott. Kamaszok közt tanított, nem volt számára ismeretlen, hogy miket mondanak és tesznek, de Adél meglepte. Kiborulásai és cirkuszai jó ideje meghatározták az egész család hangulatát. Felesége minden nap elmondta, hogy ha ez így marad, ő megbolondul. Adél vagy szótlanságba burkolózott, vagy épp öccsét cseszegette, akit mimózának csúfolt, pedig a kisfiú csak csendes, befelé forduló típus volt. Már óvodás korában tudott olvasni, és gyakran merült el a könyvekben. Ezt a nővére folyamatos piszkálódásának is köszönhették. A lány, ha öccse olvasott, békén hagyta, de csak egy ideig. Amikor nem tudott mit kezdeni magával, benyitott a szobájában, és gúnyos hangon közölte, hogy na, megint olvas a lúzer Harry Potter, ahelyett, hogy gépezne, vagy sportolna a kis gizda.
Adél kézire járt, de már ott se érezte jól magát. Szerinte a többiek dromedárokká változtak, és őt, aki valóban szép maradt, letarolták. Könyöküket szándékosan tolták a képébe, az oldala kék-zöld volt a sok ütéstől. Pedig nagyon szeretett járni még az előző években, amikor is csapattársait második családjának hívta, és Éva nénit pótanyjának. Mindez azonban fokozatosan átalakult, mert egyre nehezebben tűrte az irányítást és a kritikát. Odahaza kijelentette, már ha szóba állt valakivel, hogy neki ne mondja meg senki, mit tegyen, tudja jól. Hiába mondta az anyja, hogy arra valók az edzők, ők már letettek valamit az asztalra, és azért ők az irányítók, mert többet tudnak nála, a lány gúnyosan végigmérte, és azt felelte, hogy már megint a régi időkkel jön. Ez nem a TikTok világ, zárta le a beszélgetést a nő, ahol elég valamit hirdetni, hogy felfigyeljenek rád, miközben egy senki vagy.
Adél, aki épp a szobája felé tartott, megfordult, és gúnyosan anyja arcába vigyorgott. Megvetés ült a szemében, és olyan hangosan vágta be maga után az ajtót, amennyire csak képes volt rá. Barnabás a feleségére nézett, és nem tudott nem gondolni arra a szőke kislányra, aki pár éve még mellé kucorodott, és kérte, hogy olvassák közösen Rumini kalandjait. Mint az ezret. Az a lány nem volt sehol, és ezt még talán el is tudta volna fogadni, ha nem érezte volna, hogy Adélból süt az ellenségesség mindhármuk felé. Az egész családot likvidálta volna, ha tehette volna, így azonban maradt a beszólogatás, a néma megvetés vagy épp a szabadjára engedett düh.
Amikor este elcsendesedett a ház, a szülők a kanapén ülve próbálták megbeszélni, hogyan tovább, keressenek-e szakembert, de Anikó sose akart bevonni mást. Ő nem teregeti a szennyest egy idegen irodájában sok pénzért, zárta le a vitát, de másnap újabb meg újabb durva beszólások következtek, amelyek után Adél elégedetten ignorálta őket. Ekkor Barnabás dühösen odalépett hozzá, elvette a telefonját. Megmondta, akkor adja vissza, ha bocsánatot kér a stílusáért. Erre az volt a válasz, hogy apja azt se tudja, mi a stílus, nézze meg a pulcsit, amit visel, nem beszélve a gagyi cipőjéről, amit a sarki kínaiban vett. Ekkor még Barnabás nem sejtette, hogy Adélnak idővel lesz még egy telója, amit a nagyanyja, Anikó anyja vesz neki, mondván, azon hívja őt, ha gond van. Anyósa egyedül élt, és kifejezett kedvence volt a nagyobb unokája, akit lépten-nyomon elkényeztetett.
Három nappal később, amikor csengettek náluk, egyikük se gondolta, hogy a rendőrségtől jöttek. Barnabás felállt az asztaltól, ahol a szalámis szendvicse mellett dolgozatokat javított és ajtót nyitott. Az egyik, a magas, testes rendőr közölte, hogy velük kell mennie, mert felmerült ellene egy vád, amit tisztázni akarnak. Vád, ismételte utánuk értetlenül. Mi a jó eget tett, amiért a hatóságok emberei érte jönnek? Nem lopott, nem csalt, és nem is követett el garázdaságot, de a fiatalabb annyit morgott a bajusza alatt, hogy az ügy zaklatással kapcsolatos.
Barnabás elfehéredett. Évek óta figyelmeztették egymást a kollégái, hogy soha, de soha ne maradjanak kettesben egy diákkal, mert kellemetlen helyzetbe kerülhetnek. Vagy bepróbálkozik náluk valaki a jobb jegyért, vagy ha nem, akkor könnyedén azt mondhatja, hogy a tanár illetlen megjegyzéseket tett vagy rámozdult. Nem kellett ahhoz jóképűnek vagy lehengerlőnek lenni, hogy a hormonokkal bőven megáldott kamaszévek ilyesmikre sarkalljanak egyes diákokat. Régi módszer volt, és éltek is vele, ha módjuk adódott. Ő azonban sosem adott alkalmat arra, hogy túl közel kerüljenek hozzá. A nyitott ajtó szabályát mindig betartotta, óráin se hagyott semmiféle bizalmaskodásra lehetőséget. A történelem különben sem volt a kedvencük, bár igyekezett sok vetítéssel színezni az órákat, a diákok többsége utálta a múltat. Szerintük, ami volt elmúlt, és nem érdemes időt pazarolni olyasmire, ami tegnapelőtt történt, nemhogy kétszáz éve.
Kicsit megértette őket, mert az ő korukban maga sem rajongott a dátumokért. Aztán negyedikben jött egy karizmatikus tanár, aki megmutatta neki, hogy a történelem lehet izgalmas és vonzó. Már csak azzal is, hogy nem kért folyton dátumokat, amelyek jelentősége tényleg elenyész volt. Ám a mostaniakat semmi nem befolyásolta, legfeljebb, ha pénzről vagy kincsekről hallottak, amely gyermeki módon felkorbácsolta a kíváncsiságukat.
Az egyik rendőr bilincse után nyúlt, a másik azonban finoman nemet intett a fejével. Anikó sápadtan követte a mozdulataikat, és megállás nélkül azt suttogta, hogy nem lesz baj. De lett, méghozzá nagyobb, mintsem azt egy rendőrségi beszélgetéssel el lehetett volna intézni. Amikor Barnabás felvette a dzsekijét, tekintete fiára tévedt, majd lányára pillantott, aki szobája ajtajában állt egykedvűen, majd lassan becsukta. Nem mondott semmit, míg öccse elsírta magát.
Hiába kérdezgette az autóban, hogy miről van szó, türelemre intették. Alig tíz perc után már egy mállott falú irodában üldögélt, ahol a szemetes tele volt taknyos papírzsebkendővel, és kidobott aktákkal, mintha elfelejtették volna kiüríteni legalább egy hete.
A formaságok után a vele szemben ülő kissé markáns arcú nő mélyen a szemébe nézve közölte, hogy azért van itt, mert feljelentették. Mivel vádolnak, kérdezte higgadtan az apa, és az járt a fejében, bármit is válaszolnak, ő ártatlan, amit be fog bizonyítani.
– A feljelentő azt állítja, hogy ön illetlenül nyúlt hozzá, hogy többször próbált meg vele közösülni, de amikor visszautasította, megfenyegette.
– Én? Soha egyetlen tanítványommal sem kerültem bizalmas kapcsolatba! – kiáltott fel Barnabás. – Soha nem engedtem az ócska zsarolásnak…
A nyomozó felemelte fejét, nagy levegőt vett és kimondta a valódi vádat:
– Nem a tanítványairól van szó…
– Ezt nem értem. Akkor kiről? – A férfi döbbenten kapkodott levegő után, és érezte, hogy kifut arcából a vér. Nem fogta fel, amit hall.
– A lányáról.
Csend lett. A szék megroppant Barnabás alatt, sőt egy légy is az asztalra szállt, és várta, hogy a maradék zsemle közelébe férkőzhessen, amit egy szalvéta takart az enyhén poros laptop billentyűzete mellett.
– Adél kereste meg önöket? Ő jelentett fel? – szólalt meg hosszú másodpercek döbbenete után.
– Beszéljen nekem a kettejük kapcsolatáról!
A vádlott hallgatott. Adél, aki nagykorában Rumini akart lenni, időnként Pán Péter szigetére vágyott, akit elvittek minden kiállításra, amelyen hajókról volt szó, aki a hátán lovagolt, mert ő akart lenni a királylány, aki legyőzi a sárkányt, azzal vádolja, hogy molesztálta? Tényleg ilyesmiket mondott?
A beszélgetés többi részét alig hallotta. Adél azt állította, hogy a bugyijába nyúlt? Miért mondott ilyet? Hogy jutott el arra a pontra, hogy ilyesmit találjon ki? Mi vagy ki vette rá, hogy hazudjon? Barnabás feje lüktetett a sok kérdéstől, szíve majd kiesett, és a szeme megtelt könnyel. Szemben vele az a nő úgy nézett rá, ahogy még soha senki: gyűlölettel, megvetéssel és némi szánalommal, főleg akkor, amikor bizonygatni kezdte, hogy soha nem tett hasonlót. Hiszen Adél apja volt, szerette. Még most is, amikor olyan utálatos volt velük, amilyen régen soha, most is, amikor legszívesebben felképelte volna, mert olyan bántó szavakkal dobálózott. De ez? A világ legaljasabb vádja hangzott el, és ő erre nem volt képes más válaszolni, csak azt, hogy nem, neki ilyesmi, hogy jutott volna eszébe, hiszen a lányáról van szó. És ekkor a nő az asztal túloldalán azt kérdezte, hogy nem érzett vágyat arra, hogy többet tegyen, mint amit egy apának szabad? Elvégre Adél szép kislány… Barnabás tudta, hogy provokálja. Azt is, hogy kicsin múlik, hogy nem borítja rá az asztalt, mégis ki tudott préselni magából egy nemet. Semmi többet, csak egy száraz, tömör nemet. Három órán át faggatták. Végül bejött valaki, kihívta a rendőrnőt, súgott neki valamit, és mindketten elhagyták az irodát.
Az apa ott ült a kényelmetlen széken, válla előre roskadt, a földet nézte, és úgy fájt a szíve, mint még soha. Talán kiskorában érezte utoljára ezt a mélységes gyászt, amikor egy autó elütötte Pincsit, a kiskutyát, aki vele együtt nőtt fel. Tekintete a rojtos szőnyegre tévedt, és keserűsége értetlenségbe csapott át, majd lassan dühbe, végül megint a szomorúság maradt. Több, mint húsz éve tanított, kamaszok közt teltek a napjai, és soha senkinek nem jutott eszébe megvádolni őt. Erre most a saját lánya. Adél, a kedves, a pajkos, akit sose lehetett hazaimádkozni a játszótérről este hét előtt…Vajon hogyan bizonyíthatja egy apa, hogy nem követett el bűnt? Látott és hallott már sok hasonló esetről, de arról szinte soha, hogy valakit ártatlanul vádolnak meg. A szőnyeg színe elhalványult, mire észrevette, hogy kibuggyant szeméből a könny. Gyorsan letörölte, de csak akkor nézett fel, amikor újra nyílt az ajtó. Az előbbi nő lépett be, megállt mellette, és ajkába harapott. Látszott rajta, hogy keresi a szavakat.
– A lánya visszavonta a feljelentést.
– Micsoda? – kiáltott fel dühösen.
– Azt mondta, sajnálja, csak haragudott magára, mert elvette a telefonját.
– Ezért? Egy telefonért? – Barnabás csendesen összeomlott. A becsülete, a szülősége azért került megkérdőjelezésre, mert elvette tőle azt a rohadt kütyüt?!
– Igen, ezt állítja. Úgyhogy, hazamehet.
– Haza… – ismételte, és kabátja után nyúlt. Abba házba, ahol kamasz lánya nem kímélte őt, ahol nem számított a múlt, a közös játék, csak az, hogy elkobozta pár napra a telefont egy bocsánatkérés reményében.
A nőre nézett, aki állta tekintetét, szinte még sürgette is, és maga elé engedte az ajtóban. Barnabás kibotorkált a komor épület elé, ahol sorban álltak a rendőrautók, majd lassan elindult a buszmegálló felé. Odafent csillagos ég ragyogott, majdnem telihold volt, az utcán csak páran lézengtek a késői órán. A buszmegálló rácsos ülésén nem várakozott senki. Egy szakadt zacskót kergetett a szél. Amikor megérkezett a jármű, rá se pillantott. A földet bámulta, de hallotta hogy a sofőr káromkodik egyet, mert hiába állt meg egy újabb idióta miatt. Sietni akart, mert másnap disznóvágásra kellett mennie Szabolcsba, amit utált.
