Mi nők hajlamosak vagyunk megfeledkezni arról, hogy a férfiak is vágynak jó szóra. Nem elég nekik a tiszta ruha, a háromfogásos hétvégi ebéd, a tiszta lakás, egyszerűen nekik is jár a dicséret.
Mostanság a női lélekkel napi szinten foglalkozik a média, körbe írja, elemezgeti, gyógyítani próbálja, és a férfiakat kicsit elhanyagoljuk. Elintézzük azzal, hogy nekik minden könnyebb. Elismertebbek, nem kell folyton a testükkel foglalkozniuk ahhoz, hogy figyeljenek rájuk, könnyebben haladnak a ranglétrán, és a szereposztó díványt se nekik találták ki.
Való igaz, hogy sok előnyt élveznek így a 21. században is, amelyeket a nők nem kapnak meg talán soha. Döntenek női sorsok, életek, lásd abortusz felett úgy, hogy nem kell részesülniük a testi változásokban és annak fájdalmában sem. Amióta világ a világ, az egyenrangúság kérdése mindig fenn állt, és bár hihetjük manapság, hogy ez már lerágott csont, csak nézzünk körül a házunk táján!
Valóban egyforma mércével méri a társadalom, a szomszédság, a baráti kör a női és férfi szerepeket?
Mindezek miatt hajlamosak vagyunk elfeledkezni azokról, akik valóban jó férjek, apák. Észre kellene vennünk, hogy egyre többen vesznek részt a házimunkában és a gyereknevelésben. Való igaz, hogy még mindig sokan érzik úgy, hogy a gyerekekkel való törődés kifejezetten az anya dolga, mégis egyre több apuka jár szülői értekezletre, vásárol be, vagy netán főz.
Ha mindez nem lenne elég, a férfiak is kreatívak, szeretik a családjukat, vállalják, hogy erőn felül teljesítenek, hogy gyerekeik jólétben és gondtalanságban éljenek. Ez azzal is jár, hogy sokat dolgoznak, túlóráznak, és este holtfáradtan esnek haza. Hétvégeken füvet nyírnak, tologatják a babakocsit és társasoznak a gyerekükkel. Mi nők, ezt puszta munkamegosztásnak gondoljuk. Hiszen ezt csináljuk évtizedek óta. Igyekszünk ezer százalékon teljesíteni dolgozó nőként, anyaként és feleségként is. Gyakran elismerés vagy dicséret nélkül.
Legfeljebb azt vágják a fejünkhöz, hogy ez a nagy emancipáció eredménye. Pedig nem erre vágytunk, és az emancipáció nem azt jelenti, hogy a lakás és a gyerek csak a miénk, miközben a munkahelyünkön is elvárják tőlünk a maximális igyekezetet és teljesítményt. Mégis, ezeken túl, ha elgondolkozunk és túljutunk önnön sérelmünkön, megtapasztalhatjuk, hogy nem minden férfi rossz, hiú vagy épp csalja a feleségét.
Vannak mindenüket feláldozó, ambíciózus férjek, barátok, szerelmek, akik szeretnék, ha észrevennénk, hogy értünk harcolnak.
Értünk és a családunkért fáradnak, miattunk törekednek jobb ötletek megvalósítására. Szeretnék, ha éreznénk, hogy fontosak és különlegesek.
Arra vágynak, hogy meghallgassuk őket, hogy a szemünkben hősök legyenek egy ártatlan keddi estén a saját otthonukban, amikor a terveikről mesélnek vagy elmosogatnak, mert mi elszundítottunk a kanapén. Jó lenne, ha őszintén figyelnénk az igyekezetükre, ha valódi társként tekintenénk rájuk nem pedig pénzforrásként.
Mindannyian tudjuk, hogy a férfiak vágynak a bókjainkra, arra a biztató nézésre, amit a szerelem hajnalán kéretlenül megadtunk. Ha vicceket mesélnek, vagy épp a meccset üvöltözik végig, talán megelégednek egy simogatással és mosollyal. Azzal is, ha nem soroljuk el nap, mint nap, hol a helye a levetett zokninak vagy ingnek.
Igen, ismerjük már őket. Azt is, hogy tudnak trehányak, figyelmetlenek és feledékenyek lenni. De remekül javítanak, parkolnak, kirándulásokat szerveznek, vagy egyszerűen mosogatnak negyedannyi vízzel, mint mi.
Nem tökéletesek. Hibáznak, megbotlanak, kritizálnak, beszólogatnak. Megbámulnak más nőket, rendetlenek, nyűgösek és hisztisek, ha betegek. Mi nők talán mások vagyunk? Hibázunk, megbotlunk, sokat kritizálunk, és még többször beszólogatunk. A hisztit és az elvárásokat nem is említem. (És megnézzük a jó pasikat, csak ügyesebben!)
Emberek vagyunk, és ha vannak is köztünk alapvető különbségek, a lelkünk hasonló. Nagyon hasonló. A dicséretet, az elismerést, a bókokat mind szeretjük.
És biztosan nem akadna meg a torkunkon, ha egyszer-egyszer azt mondanánk, hogy köszönjük, hogy figyelnek ránk, hogy jó volt látni, milyen lelkesen falták be az ebédet. És ha még a humorukra és az intelligenciájukra is vevők lennénk, biztosan részünk lenne hasonló viszonzásban.
Nem ördöngösség ez! Egy (tíz, száz…) próbát megér(ne), nem igaz?
fotó: Pinterest
