Joe O’Donnell amerikai haditudósító 1945-ben készítette a háború egyik legmegrendítőbb fényképét nem sokkal azután, hogy az amerikai hadsereg atombombát dobott Nagaszakira. Bár sokan azt hiszik, Hiroshima elpusztítása után készült, de valójában Nagaszakiban, ahol a második atombomba még nagyobb szörnyűségeket művelt. Néha egyetlen kép többet mond minden politikai nyilatkozatnál, ahogy ez is. Elmondja, mi a háború, a szenvedés, és azt is, mire képes az ember a hatalomért.
A fotón egy fiú áll egyenes háttal, nem sír, némán várakozik. Háta egyenes, méltósággal teli és rajta egy kisebb gyerek élettelen teste, aki a testvére. A test megkötözve lóg, épp ahogy a japán gyerekek akkoriban a kisebbeket vitték magukkal. De ez a test nem mozdul, nem ficánkol. A fiú aznap a krematóriumhoz viszi, hogy elégessék, ahogy az atombomba többi áldozatáét is.
A dolgozók később azt mesélték, hogy a tízévesforma fiú nem akarta letenni öccsét, hanem csendben várta a sorát. Amikor eljött a pillanat és a tűz elérte a testet, még mindig nem sírt, csak ökölbe szorította a kezét. Ahogy a lángok fellobbantak, kibuggyant szeméből az első könnycsepp.
Ennél megrázóbb felvétel aligha van. Nem a háború győzteseiről szól, nincs benne diadal, stratégia vagy döntések sora. Ez a kép az ártatlanok szenvedését mutatja be. Egy kisfiúét, akinek vállára olyan veszteség nehezedik, amilyet sose lenne szabad átélnie senkinek. Egy pillanat, amikor még nincs szó a gyászról, még nem tudja feldolgozni a fájdalmat, és sírását visszatartva csak a mozdulatlan várakozás és a méltóság marad neki.
Mindazért, ami zajlott és zajlik is a világban, sosem felelősek a gyerekek, de ők is áldozatok, és ahelyett, hogy felhőtlenül játszanának, nevetnének, menekülnek, éheznek és szenvednek. Ez azok bűne, akik soha nem vállalnak felelősséget tetteikért.
Ez a fénykép a fájdalom képe, amit a civilizáció okozott, és azok, akik úgy döntöttek, két város pusztuljon, mert a tudományt a gonosz szolgálatába állították.
A fiúról nem tudunk semmi, neve nem derült ki, talán meghalt aznap, de az is lehet, hogy túlélte és egész életében hallgatott arról, amit ott és akkor átélt. Kiállításokon, békemeneteken emberjogi fórumokon ma is gyakran láthatjuk a felvételt, ami nemcsak a háború dokumentuma, hanem a törhetetlen emberi lélek története is. A szereteté és fájdalomé, ami még a halálban is él. Egy gyerek hűségéé, aki leírhatatlan bátorsággal viszi öccsét, hogy megsemmisítsék.
Ez a kép örökké arra emlékeztet bennünket, hogy mire képes az ember.
Emlékezni azonban muszáj és felejteni sem szabad. Nem a háborúkért, nem a szenvedésért, hanem azért, hogy tudjuk, hogy ne feledjük, mennyire értékes a béke.
A túlélők némasága nem jelenti, hogy beleegyeznek a múltba, hogy azt hiszik, ami volt, elmúlt, és majd jobb idők jönnek. Meg kell hallanunk azokat, akik nem panaszkodnak, nem jajgatnak, de szavuk erősebb, mint bármelyik habzószájú politikusé, aki nem érti és nem érzi a világot, mert a pénz és a hatalom felzabálta a lelkét.
Kép forrása: WW2creks.com
