Zita erre megint nem mondott semmit, de a füttyre összerezzent. A férfi elmosolyodott, majd komótosan bejárta a helyiségeket. Kilépve a hátsó teraszra, ahogy a nap is, váratlanul fütyülni kezdett. Nem hagyományos módon, hanem úgy, ahogy kevesen tudnak. Erősen, dallamosan és élvezettel. Zita beleborzongott. Világéletében gyűlölte a dudorászást, a füttyöt meg pláne. Ideges lett, ha meghallotta, hogy valaki hosszan egy dallamot dúdolgat, de ha füttyre váltott, ismeretlen eredetű düh kezdett felkúszni a gerincén. Egészen a tarkójáig kapaszkodott, és ott már olyan ingerültséget okozott, hogy legszívesebben teli torokból ordított volna. Most azonban nem tehette. Nem kiabálhatott rá a vevőre, főleg, mert az egyetlenek voltak, és még kedvesen is reagáltak mindenre. Még arra is, hogy a pince tele van limlommal, ahogy a padlás is, mert nem volt senki, aki hajlandó lett volna eltakarítani.
A fütty, amely egy jókedvű madárka dalához hasonlított egyre feszültebbé tette. Szeretett volna ráordítani, hogy hagyja már abba, ez nem az alkalom, amikor neki fütyülnie kell. Mit képzel magáról? Csak egy szaros érdeklődő, aki idejön, örvendezik és dalos pacsirtának képzeli magát! Ökölbe szorította a kezét, közben ajkába harapott, hogy ne kiáltson fel. Más esetben nem bírta ilyen hosszú percekig. Rászólt bárkire, akivel találkozott, hogy fejezze be, és meg is tették legtöbbször, bár hülyének nézték.
Szája kezdett belefehéredni az elnyomott haragba, amikor váratlanul megjelent az öregasszony. Olyan pillantást vetett rá, amely alatt mások hangyányira mentek volna össze, ám őt nem zavarta.
– Én ismerem ezt a házat! – szólalt meg. – Sőt a te anyádat és nagyanyádat is ismertem.
Mindhárman megfordultak. A fiatal feleség belekarolt a férjébe, mire az végre valahára elhallgatott. Zita érezte, hogy verejték csordogál a hónaljában az idegességtől.
– Tényleg? – préselte ki pengevékony ajkai közül a kérdést.
Legszívesebben elküldte volna a francba a betolakodót, aki ezzel az átlátszó szöveggel próbálja birtokba venne a családi házukat.
– Mama! Ezt eddig miért nem mondta? – nézett rá a férfi mosolyogva.
Látszott a szemén, hogy nem hisz neki. Szenilis, de lehet, hogy demens is már, nem lehetett otthon hagyni, ezért hozták magukkal. Különben eszük ágában sem volt a fogatlan banyát háznézőbe cipelni.
– Kérdezett engem egyáltalán valaki? Csak elgyöttem veletek, mert nem mertetek magamra hagyni.
A pár összenézett. Az nyanya tudta, miért van ott. Nem hitette el magával, hogy számít, vagy fontos a jelenléte.
– Ne mondjon már ilyeneket! Inkább azt mesélje el, mikor járt itt! – mondta János komolyan.
Gondolataiban viszont az járt, hogy sose fognak szabadulni, ha nagyanyja mesélni kezd. Az öregek mindig akkor dumálnak a legtöbbet, amikor az embernek dolga van. Valamiért nem tudnak hallgatni a múltról, amelyre már senki nem emlékszik rajtuk kívül.
– Nagyon rég volt az. Akkor még csinos voltam, és kapós. Ahogy a nejed! A nagyanyád a barátnőm volt – fordult Zitához. – Igazi. Akinek el lehet mondani mindent.
– Mi mindent? – kérdezte Zita érdeklődést mímelve, miközben szeretett volna már megszabadulni vevőitől.
– A ház akkor is különleges volt. Katus jó és szép is. Ez lett a veszte. Gondolom, sose mondta el, hogy mi történt vele nem sokkal a háború vége előtt.
– Melyik háború? – szólt közbe értetlenül az ifiasszony. – Csak nem a világháború? Hisz annak már vagy hatvan éve vége…
– Hetven – vágta rá gyorsan a másik. – De azért mi is voltunk fiatalok. Jöttek az oroszok, és felszabadítottak minket. Hogy dögölnének meg mind!
– De mama, mi baja van? – riadt meg János, ahogy kipirult arcára nézett.
Sose látott még rajta ekkora indulatot, de az is lehet, hogy nem vette észre. Ki figyel egy százhoz közeledőre, akinek nem sok dolga van már ebben a században?
– Nekem, édes fiam? Nekem aztán semmi, de Katust meggyalázták páran. Jöttek és végigmentek rajta, ahogy sok lányon és asszonyon a faluban, pedig a bíró azt mondta, nem lesz baj. De lett. Az egyik rohadék még énekelt is közben, vagy tudomisén mit csinált. Fütyült, amikor befogta Katus száját, hogy ne ordítson, miközben a többiek rámásztak.
– Mama, ez igaz? – meredt rá a férfi. – Nem most találja ki?
– Bolond vagy te, gyerekem, ha azt hiszed, idejövök ezzel.
Zita úgy reszketett, hogy meg kellett kapaszkodnia az ajtófélfában. Amit hallott, azt sose mesélte neki senki. Se anyja, se nagyanyja, már ha az előbbi tudott róla. Felvillant előtte a feketekendős, reszkető kezű mamóka, akiről nehezen tudta elképzelni, hogy szép volt. Azoknak a katonáknak bizonyára nem ez volt a legfontosabb, csak nőt akartak, legyen bármilyen. Hogy nem bújt el?
– Istenem! – szólalt meg nagy sokára megint a feleség, és tétova pillantásokat vetett férjére.
Szeretett volna már kint lenni az autóban, hogy ne kelljen tovább hallgatnia ezt a rémséget. Amaz folytatta.
– Én elbújtam a szekrénybe. Mivel egy lányt találtak a házban, engem nem kerestek. Felzabáltak mindent, és odébb álltak. Katus nem hitt nekem, amikor mondtam neki, hogy bújjunk el…Nem lesz baj, sorolta, mondta a bíró, akinek a fiába szerelmes volt. Nem félt, de én nagyon. Én nem hittem senkinek, főleg nem annak a sunyi embernek.
Az öregasszony szeméből kibuggyant egy könnycsepp.
– Mondtam neki! Értitek? Mondtam neki! De makacs volt, és azok meg jöttek. Négyen voltak. Az egyik nem akarta, de muszáj volt neki. És a legnagyobb hangú ordított vele. Akkor fütyült a legvidámabban, amikor rávette, hogy megcsinálja. A szekrényből láttam, hogy a soványka nem akarja, de félt tiltakozni. Nagyon félt, ahogy én is.
Az idős asszony Zitára pillantott, és tekintetével megsimogatta.
– Jaj, lányom, öreganyád sose lett többé a régi! A bíró fia persze nem vette el, mert azt mondta rá, hogy egy rongy. Pedig nem tehetett róla. Katus hónapokig élőhalott volt, azt hittük, megbolondul, de lassan megnyugodott. Az úristen kegyes volt vele, mert nem maradt terhes. Legalább ennyi jutott neki. Még egy lánya is született jó tíz évvel később, a te anyád. Több gyereke nem lett. Érted már, miért jöttem el a házba?
Zita testében lelassult vér. Arcának fehérje jobban vakított, mint a falakon maradt öreg mész. Négyen ölték meg a mama lelkét, és az egyik különösen élvezte. Az, amelyik képes volt…Képes volt fütyülni az aljadék. Ő maga volt a Sátán. Miért nem mondta el neki ezt a saját anyja vagy nagyanyja? Miért kell jóval a haláluk után szembesülnie az igazsággal? Miért nem tudták kimondani, hogy mennyire gyűlölték a világot?
– Értem…Itt történt? – kérdezte.
– Igen, de akkor még kisebb volt. Apád épített hozzá még a születésed előtt. Katus anyádnak adta. Csak addig élt itt, amíg férjhez nem ment.
– Én rosszul vagyok! – szólt közbe cérnavékony hangon a feleség. – El akarok menni innen.
Zita megvetően rápillantott. Rosszul van? Ő? Ugyan miért, hiszen neki nincs köze az egészhez. Valóban hetven év múlt el azóta. Mit nyafog? Ő meg itt nőtt fel, ezen az átkozott helyen, ebben az átkozott faluban, ahol soha senki nem beszélt az őt ért erőszakról. Hallgattak az asszonyok, ahogy gyáva férjeik is, ha egyáltalán hazajöttek a háborúból. Mindenki kusban maradt, mert voltak dolgok úgy látszik, amelyeket el kellett zárni, hogy soha ne kerülhessenek a felszínre. Így a mélyben mérgeztek, lassan öltek, lépésről lépésre, és senki sem sejtette, hogy a méreg vérből vérbe terjedt.
Az övében is ott lapult, mételyezte kezdettől fogva, ahogy anyját is, aki nem adta ki a saját édesanyját, mert a titok olyan fájdalmas volt, hogy arra a szavak nem jelenthettek gyógyírt. Talán ezt hitte, talán nem bízott a gyógyulásban. A család nyögte az emlékezés igáját, és hallgatott, mert hallgatni akart.
János, a gondoskodó férj kivezette nejét a kocsihoz. Az öregasszony pedig mintha kiegyenesedett volna egy kicsit, ahogy Katus unokájára nézett.
– El kellett mondanom! – mondta nagy sokára. – Egyszer véget kellett vetni a hallgatásnak.
– És az ördög fütyült egész idő alatt? – kérdezte újra Zita.
– Isten meg hagyta! – felelte csendesen.
A nap már nem világított olyan fényesen, ahogy percekkel ezelőtt. Bebújt egy felhő mögé, hogy ne legyen tanúja a régi titoknak. A mama megcsóválta a fejét, és kicsoszogott a pár után.
Vége
Kép forrása: Pinterest
