Lea kétszer vetélt el négy hónap alatt. Az orvosa hümmögött, és megjegyezte, hogy nem lát semmi problémát, lehet, hogy a teste még nem fogadja el a terhességet. Próbálkozzanak újra, hiszen fiatal, ő már látott nem egy csodát. Lea először haragudott ezekért a mondatokért, de aztán kezdte beleélni magát abba, hogy elméje és teste nem egy és ugyanaz, tehát külön életet élnek. Valami hasonlót mondott neki a látó is, és a jóga is arról szólt, hogy mindennek harmóniában kell lennie a sikerhez. Nála nem volt. A második vetélés sokkal jobban megviselte, mint az első, talán, mert nem is gondolta, hogy ennyire hamar teherbe eshet újra. Harminc múlt, gyereket és férjet akart, de mindenáron. Látta a barátnőit, és kétségbeesett. Volt, aki már hármat szült, ahogy a húga is.
Aznap, amikor kitalálta az újbóli találkozást, nem ment be dolgozni. Fájt a feje, és hányt is, de gyorsan jobban lett. Feküdt a kanapén, majd váratlanul eszébe jutott a fotóalbum, amelyet azóta nem vett elő. Tizenöt év múlt el és felnőttek. Mind a hárman. A „kaland” nem változtatta meg az életüket, de lassan elsodródtak egymás mellől. Miki, Dia, Szabolcs és ő. Mikit látta az utcán a napokban, nem tűnt boldognak. Sietett, mintha kergették volna, de ugyanolyan jóképű volt, mint kamaszkorában, amikor odavolt érte. Miki Diát szerette, de ő nem viszonozta. Egy cinikus, számító gazember lett, aki nem hitt semmiben, de a dolgok eltussolásában nyakig benne volt.
Dia férjhez ment, középszerű háziasszonyok életét éli, és nem beszéltek azóta. Másoktól tudja, hogy meddőséggel küzd, orvostól orvosig rohangálnak, de nem marad terhes ellentétben vele, aki igen, de megtartani nem tudja. A képeken mindig teli szájjal nevet, pedig a valóságban sokkal visszafogottabb, vagy volt akkortájt. Ma nem ismeri. Az erdei ház látványa még mindig megborzongatja. Hogy a képeket miért hívatta elő, maga sem tudta, mintha valami láthatatlan kéz arra ösztökélte volna, hogy megtegye, és ne merjen felejteni, mert amit tettek, az megbocsáthatatlan. Szabolcs túlélte, de nem rajtuk múlt. Ők otthagyták, és visszarohantak a házba. Azt hitték halott. Összepakoltak és úgy rohantak a vonathoz, hogy észre se vették, mi marad utánuk. Egy embert hagytak cserben, aki még élt, csak nem mozdult. Szabolcs bár ivott és erőszakos volt, nem érdemelt halált. Ismerték, de neki elnéztek mindent, mert ő volt a suli sztárja, pedig szülei se voltak, saját erejéből lett jó tanuló és még jobb sportoló. Kajakos.
Lea úgy döntött, megkeresi a többieket, és arra kéri, találkozzanak, mert le kell zárni a múltat. A látó is megmondta. Lehunyta a szemét és maga előtt látta a házat, érezte a fenyőgyanta illatát, emlékezett arra, hogyan forgatta a kulcsot az ujjai között, mielőtt beléptek volna. Ott zümmögött benne a múlt hangja, az ordításé és puffanásé, de hallotta Miki nevetését is, amely meghalt abban a pillanatban.
Magához hívta a másik kettőt, Benedek elutazott három napra, üres volt a ház. Mindkettő azonnal igent mondott, sőt Miki még azzal viccelt, hogy ne főzzön előre kávét, mert amit csinál az csak egy híg lötty. Nem volt kedve mosolyogni ezen, ami tizenöt éve jó poénnak számított, rég elszáradt. És ezek még azelőtt ütöttek, mielőtt az erdei házban jártak volna. Annak nyomát nem tudta eltüntetni. Hiába járt meditációra, festett mandalákat, próbálkozott terápiával, maradt a menekülés. Sose kérdezte meg a másik kettőt, vajon nekik sikerült-e felejteni. Félt és elzárkózott tőlük.
Holnap négykor, írta nekik. Aztán kinézett az ablakon és egy távolodó árnyat vett észre. Valamit ennie kell, mert üres hasa a hányás után jelezte, hogy a helyzet nem maradhat annyiban. Felállt, kiengedte a macskát, és elindult a kertkapu felé, hogy kivegye a kilógó szórólapot, amikor meglátta a címzés nélküli borítékot. Fehér volt és hideg, mintha nem is papírból lett volna. Nem volt rajta semmi, csak három egymásba fonódó kör, épp olyan, amilyet évekkel ezelőtt magára tetováltatott. Hogy mit jelentettek, azt még maga előtt is tagadta. Hogy miért jutott eszébe a karma szó, nem tudta volna megmagyarázni. A borítékot, a többi szeméttel együtt bevitte a házba, de miközben haladt a vékony macskaköves csíkon befelé, olyan érzése volt, mintha valaki figyelte volna. Óvatosan megfordult, de az utca üres volt, a fák ágai imbolyogtak az erősödő szélben. Lea összehúzta magán púderrózsaszín kardigánját, és megborzongott. Ősz volt, de még csak szeptember, a napos és vidám nyárutó, de ez abban a percben nem érződött. Az égen felhők gyülekeztek, ahogy a földön is. Zsebében rezgett a telefonja. Dia üzent, hogy csak fél ötre tud odaérni, de nem várják meg, egyenek vagy bármi. Lea egy szóval nem mondta, hogy enni hívja őket, de egy háziasszony csak ebben tud gondolkodni, morogta. Így azonban most rá volt kényszerítve, hogy legalább pár szendvicset készítsen vagy némi salátát és rágcsát. Esze ágában sem volt partit csapni, a múltat akarta felidézni, de nem kollektív zabálás keretében.
A boríték szinte égette a kezét, de nem tette le. Megforgatta, majd egy konyhakéssel villámgyorsan felszakította. Attól jött, akitől gondolta. Az árny hozta, és vitte magával látszólagos nyugalmát. Ez állt benne:
A három testőr? Legyen!
Folytatjuk…
Kép forrása: Pinterest
