A kínos párbeszéd befejezetlen maradt, mire Dia szó nélkül kivonult a szobából. A kintről érkező félelem már nem érdekelte. Ha valaki be akar jönni, bejön, ha bántani akarja, megteszi, de ettől fiútól távol akart lenni. Tekintete felnyársalta, ahogy szavai is, amelyeket mosolyba csomagolt. Olyan kínosan undorítóba, hogy legszívesebben felpofozta volna. A karosszék most mozdulatlanul figyelte járkálását, és még véletlenül se billent meg egyik irányba se. Képzelődtem, gondolta egyre biztosabban, amikor halkan megnyikordult az ajtó és belépett Luca.
– Nem akarlak zavarni…Ugye, te Dia vagy?
A másik nem válaszolt, hiszen már tudhatta a nevét, minek kérdezi újra?
– Nem nehéz kitalálni, – folytatta halkabban – benne voltál a bátyám naplójában. Nem névvel, de ki más lehetett volna? A leírás pontos volt, a hajad, a nevetésed stimmel, és a tekinteted is, amit úgy írt le, hogy szinte-mindentől-menekülős.
Felnevetett.
– Szóval olvasgattál rólam? Milyen érdekes! Más naplójában kutakodtál? – Dia egyenesen a szemébe nézett. Haragudott és tombolt minden idegsejtje. Hirtelen azonban ismeretlen erő szállta meg.
– Tudod, mit írt rólad az utolsó bejegyzésben? Furcsa, de annyit, hogy nem tudja, szerelmes-e beléd, vagy inkább fél tőled. Amikor rád néz, úgy érzi, mintha…zuhanás előtt állna. Hát nem ijesztő?
Amaz megfeszítette állkapcsát. Átlátott a Lucán. Ravasz és alattomos kígyó, gondolta.
– Elég legyen! – rivallt rá.
– Miért? Mert igaz? Mert az esés nem mindig baleset? Néha előfordul, hogy van, aki besegít?
– Nem én voltam! – csattant fel, de azonnal megbánta. Túl hangos és túl gyors volt védekezése, ami nem tette hitelessé.
Luca közelebb hajolt, miközben egy tincset kisimított az arcából. A hangja pengeéles lett, a bőr alá furakodott.
– Csak azt akarom tudni, amikor ott álltál a lépcsőkön te féltél jobban vagy a bátyám?
Válasz nem érkezett. Dia képtelen volt akár egy hangot is kipréselni magából. Luca lehajtotta fejét, villantott egy mosolyt, ami nyugodt volt, már-már szomorú.
– Nem akarok tőled semmit, ne izgulj! Csak mondd el, mi történt pontosan! Minden mozdulat, szó fontos lehet. Adok időt, szedd össze magad, nehogy nekem elájulj…
Azzal kisétált lassan, kissé imbolyogva, de még a levegő is vibrált nyomában. Dia pedig nekidőlt a falnak, hátát megtámasztotta, majd hagyta, hogy lecsússzon a padlóra, ahol sírni kezdett. Már maga sem tudta, kit vagy mit sirat. Szabolcsot, aki erőszakos volt vele? A hiányzó emlékeit, vagy egyszerűen csak a félelem könnyei voltak ezek, amelyek hosszú évek múltán se hagyták el szívét. Nem ő volt, nem ő tette…Vagy mégis? Hiszen otthagyták! Akkor ő is bűnrészes? Vagy ő maga a tettes, aki sorsára hagyta a sérültet, aki előbb még bántani akarta?
Folytatjuk…
Kép forrása: Pinterest
