– Hívjunk segítséget! – mondta Dia. – Muszáj. Lehet, hogy még él, nem hagyhatjuk ott. Egyszer már… – itt elharapta a mondatot.
– Egyértelmű! Lea, csörgesd meg a segélyhívót, nálad van telefon! Gyerünk, mozdulj már! Minél előbb ki kell menteniük onnan! – A srác hangja engedelmesen visszahangozta a másik mondandóját.
Luca rettenetes nyugalommal pillantott egyikükről a másikra, mintha valami előadást figyelt volna messziről, és köze se lett volna a szereplőkhöz. Lea tárcsázott, de nem volt térerő. Újra megpróbálta, majd elkezdett futni a lépcsőn felfelé, egészen a házig. Az eső addigra már rázendített, és nyoma sem maradt a melegnek, ami pár perce még reménykeltőbbé tette a helyzetet. A házban parázslott a tűz, gyorsan dobott rá pár kisebb fadarabot, közben folyamatosan hívta a 112-t, mire nagy nehezen felvette valaki.
– Jöjjenek azonnal! Egy barátunk a szakadékba zuhant! Nem tudjuk, él-e még, de nem mertünk lemászni hozzá.
– Nyugodjon meg hölgyem, és mondja el még egyszer, mi történt! – hangzott a gépies felelet.
– Mit mondjak el újra? Nem érti? Küldje a segítséget és kész!
– Kérem, adja meg a pontos címet, és higgadtan mondja el, mi történt valójában!
Lea szinte hisztérikus lett a türelmes hangtól, és attól, hogy türelemre intették. Dia bajban van, Dia másodszor is ölt, gondolta, és szíve a torkában dobogott. Gyomra összeugrott, és a hányinger felkúszott a torkába. Már nem tudta, miket beszél, csak hadart és újra meg újra elmondta, hogy leesett Bence, és meg kell menteni, mert valaha nem tették. Szabolcsot cserben hagyták, de ez nem történhet meg újra. A diszpécser hallgatott, talán nem is hallott semmit, de végül annyit mondott, hogy ne mozduljanak, érkezik a segítség. A többiek ekkor vánszorogtak fel a csúszós köveken. Dia a haját csavargatta, amelyből csorgott az esőlé, Luca pedig úgy dobta le kabátját a padlóra, mintha szabadulni akart volna tőle.
– Jönnek? – kérdezte sokkal nyugodtabb hangon, mint azt várni lehetett volna az adott helyzettől.
– Igen, azt hiszem…
– Láttam egy árnyékot! – mondta ekkor Dia. – Mintha valaki állt volna mögötte.
– Ennyire világos volt arra? – kérdezte Miki gúnyosan.
– Ne legyél undok! Kételkedsz a szavamban?
– Már csak az a kérdés, ki ment ki előtte? Aki megelőzte, az lökte le.
A mondat, amely összegezte az eseményeket úgy telepedett a szobára, mintha sötét felhőt húzott volna magával, amibe be akarja csavarni a jelenlévőket. Luca leszegte a fejét, Miki Leára pillantott, Dia pedig hüppögve sírni kezdett. Ekkor az emelet felől halkan megnyikordult a padló. A félhomályban azonban nem látszott semmi, lehet, hogy csak a ház lélegzett velük együtt? A ház, amely tudta és látta az igazságot.
– Nem vagyunk egyedül! – suttogta a síró Dia. – Minek jöttünk ide? És te minek jöttél a barátoddal? – kiáltott Lucára.
– Elég! Ne hisztériázz, elállt az eső! Megyek, keresek kötelet, hátha le tudunk ereszkedni hozzá. – Ezzel Miki dörgedelmes léptekkel kivonult az ajtón, és magára hagyta a három lányt.
– Igaza van! Segítsünk neki! Ki tudja, mikorra ér ide a segítség! – Lea volt az egyetlen, aki még józanul gondolkodott, de az is lehet, hogy nem akart tovább a házban maradni. Ekkor jelent meg a srác és egy foszladozó kötelet tartott a kezében.
– Jöttök? – kérdezte.
Mindannyian elindultak. A csendet vágni lehetett, ahogy a nyirkos levegőt is. A lépcső aljában a fiú letérdelt, és látszott rajta, hogy eldöntötte, leereszkedik ő maga, nem vár senkire. Elszánta magát, miközben Bence ernyedt teste felé pillantott. Mintha megmozdult volna, de az is lehet, hogy képzelődött.
– Kössétek a fához az egyik végét. Talán elbír engem, ha igen, akkor Bencét is. Lemegyek! Ha baj lesz, legalább kettőnket egyszerre hoznak fel!
– Nagyon vicces vagy! – kiáltott rá egykori szerelme.
– Nem viccelek. Szorosan csomózzátok oda, és figyeljetek! Senki ne jöjjön közelebb, csak akkor szóljatok, ha a kötél nem bírja tovább!
A lányok engedelmeskedtek. Lea biztos volt benne, hogy ez a legtöbb, amit tehetnek, bár néhányszor a telefonjára pillantott, hátha csak eltévedtek a mentősök, ám az nem jelzett semmit.
Miki ezalatt folyamatosan csúszott-bukdácsolt lefelé. A tizenötméteres szakadék nem tűnt soknak, de arra éppen elég volt, hogy elvegye valaki életét. Néha hallott egy-egy reccsenést, és a vizes kövekről, ágakról fejére cseppent pár jókora vízcsepp, mégse állt meg. Azért fohászkodott, hogy ne végezze odalent. Már alig két méter választotta el a szerencsétlenül járttól, amikor észrevette, hogy él. Megemelkedett a mellkasa, sőt kinyílt a szeme.
– Ki…? – lehelte rekedten. – Ki lökött meg?
Miki elsápadt és ajkába harapott.
– Nem tudjuk! – suttogta és megpróbálta elfojtani hangjában a remegést. – Most ne beszélj, csak próbálj meg életben maradni!
Bence lehunyta a szemét, és szája sarkában mintha mosoly jelent volna meg. Ezt a másik nem látta, csak Luca odafent, aki megcsóválta a fejét. Dia még jobban zokogni kezdett, mire Lea átölelte, és tudta, olyan embert ölel, aki képes gyilkolni.
Folytatjuk…
Kép forrása: Pinterest
