– Hoppá! – kiáltott fel Bence váratlanul. – Nem is olyan nehéz titeket megijeszteni. – Hangjában gyerekes csintalanság bujkált. – Kíváncsi voltam, melyikőtök ugrik elsőként a másik torkának.
Dia felemelte fejét a tenyeréből és ordított egyet. Egy pillanat alatt omlott össze.
– Istenem, azt hittem, hogy… Láttam magam előtt. Nem löktelek meg? Akkor nem történt semmi?
Rémülete nem csillapodott, még mindig reszketett. Lea közelebb lépett hozzá, de mielőtt bármit is mondhatott volna, lépések hallatszottak a ház felől. Mély, dübörgő és nehéz lépések zaja töltötte meg a levegőt. Szabolcs jelent meg, teljesen épen, kezét zsebébe süllyesztve, mintha soha nem érte volna baleset. A többiek ledermedve bámultak rá, Dia magán kívül felsikoltott újra. A fiú vigyorgó fejjel magabiztosan körbenézett.
– Hát ennyit ér egy barátság? – szólalt meg mély, kissé agresszív hangján. – Egyetlen rossz mozdulat, és mindannyian készek vagytok egymás ellen fordulni?
Luca felnevetett, Lea pedig érezte, hogy elhomályosul előtte minden. Az eső, a ház, a szakadék is mind ködbe vész, pedig benne millió kérdés marad megválaszolatlanul. Mi történik itt, tette fel magának a kérdést, amikor váratlanul kipattant a szeme. A nappaliban ült a kanapén. A nyaka elzsibbadt, a redőnyön át beszűrődő kora reggel fénye élesen szúrta a szemét. Mellette Dia aludt kitekeredve, Miki pedig a földön feküdt békésen, ahogy gyerekkorukban, amikor szüleik együtt buliztak. A sarokban a délután megismert hosszúhajú srác, Bence pengette halkan a gitárját, Szabolcs épp kávéját kortyolta.
Fiatalok voltak, nem öregedtek meg, mert nem történt semmi. Csak egy ostoba álom volt, maróan apró részletekkel, amit nem tudott hová tenni. Egy álom, amely megmutatta, mire lennének képesek egymással szemben, ha az idő és a karma más lapokat nem oszt.
A mellkasára szorította a kezét, szíve vadul zakatolt, az álom hatása nem múlt el gyorsan. Egyszerűen képtelen volt elhinni, hogy minden rendben van, senki nem lett az, aki álmában, és talán nem is lesz, bár nagyon félt attól a gondolattól, hogy valóban nem lesz majd gyereke egykor.
A halk gitárszó, ami vegyült némi horkolással, amit Miki, a szerelme produkált, megtöltötte a nappalit nyugalommal, és lassan kezdte elhinni, hogy minden rossz távol maradt, nekik nem lehet bajuk, hiszen csak az elméje játszott vele. Hátradőlt, és nagy levegőt vett. Kilégzés-belégzés, mondta magának, és Diára nézett. Hogy hihette, hogy képes ölni? És miért képzelte el, hogy Szabolcs képes bosszút állni, kergetni őket, nem beszélve Mikiről, aki egy pipogya alak, pedig mindig is rajongot érte, bár nem vette észre őt.
Egy pillanatra megrázta a fejét, és felsóhajtott. Azt biztosan tudta, hogy nem megy el az esti túrára. Még véletlenül se fogja hagyni, hogy az álmok netán önálló életre keljenek. Dia is ébredezni kezdett, felhorkant, majd megtörölte kézfejével a száját, mert nyála kicsorgott a kanapéra.
– Basszus, de rohadt álmom volt! – szólalt meg bágyadtan.
Bence elmosolyodott, Szabolcs kíváncsian rápillantott, majd felhúzott szemöldökkel pimasz hangon ennyit kérdezett:
– Kellene tudnunk róla? Érdekel itt valakit?
– Fogd be! – hördült fel a lány. – Álmomban megöltelek, szóval ne jártasd a szád.
– Engem? És túléltem? – A fiú vinnyogva felnevetett.
– Túl, de soha többé nem tudtál járni, te nyomoronc! – Lea barátnőjére meredt, elsápadt, és felugrott. Villámgyorsan kifutott a szobából, mire a többiek értetlenül utána bámultak.
– Ennek meg mi baja? – kérdezte Bence.
– Biztosan okádnia kell – Hangzott Miki okossága először azon a reggelen.
– Nem is ivott sokat – Dia úgy mondta, mintha egész este ezt figyelte volna, és már biztos benne, hogy megfejtette a rejtélyt.
A szobában csend lett, a gitárszó is megszűnt, és akkor a csendet kettévágta egy fura hang. Odakint valaki valóban kiadta gyomra tartalmát. Elfintorodtak, és senki a világon nem tudta a bentiek közül, hogy a rókázó nem Lea volt. Ő egy fa mellett állt, és azt a lépcsőfokot nézte, felülről a hatodikat, amelyről Szabolcs lezuhant.
Vége
Kép forrása: Pinterest
